Tudom a 30 napos dalos kihívásnak az a lényege hogy 30 nap alatt teljesítsem, na de kinek van kedve 30 napot kivárni és mindennap csak egy dalon gondolkodni... :D
Jó, majd írok csak tizenötöt először.

John Green könyveiről az utóbbi időben rengeteg jót hallottam, meg rosszat is, amik felhívták a figyelmemet az író létezésére, és kíváncsivá is tettek engem. Két könyvét, a Csillagainkban a hibá-t és az Alaska nyomában-t (ami már csak azért is érdekel, mert a főszereplő nevét a Velvet Underground Stephanie says című számából kölcsönözte JG, ez meg természetesen pluszpont) hajkurszátam az utóbbi időben a könyvesboltokban, de sehol sem láttam egyik regényét sem. Aztán két hete amikor Petra barátnémmal voltunk Pesten mozizni, benéztem a Libribe, akkor épp ötlet nélkül, azzal a céllal, hogy vegyek valamit, bármit, akármit ami felkelti az érdeklődésemet. Először nem találtam semmi különösebben rettenetesen lebilincselőnek tűnő könyvet, aztán megakadt a szemem a Csillagainkban a hibá-n és nagyon megörültem neki, és mi más is lehetne a történenet befejezése, mint az, hogy megvettem...?
Most, hogy lerágtátok a körmötöket könyvvásárlásom izgalmas folyamatán, rátérnék a lényegre. A meglepően igényes és aranyos borítóval rendelkező könyvvel körülbelül két nap alatt végeztem, majd kiderül, miért tartott ennyi ideig.
A történet először viszonylag sablonnak és nulla újdonsággal kecsegtetőnek tűnt: Hazel Grace egy rákos lány, akinek az orvosok már nem túl sok időt jósolnak, ebbe pedig ő bele is törődik a maga módján. Egészen addig a napig, amikor is találkozik egy sráccal, Augustussal, aki természetesen megváltoztatja a lány élethez való hozzáállását, és hirtelen kevésnek tűnik neki maradék ideje... innen gondolom nem nehéz rájönni, hogy kialakul egy szép kis szerelmi szál Hazel és a fiú között. Nos, ez még mindig egy B kategóriás romantikus film forgatókönyvének vázlata lehetne, de volt valami ebben a könyvben, ami különlegessé tette az egészet. Először is az fogott meg, hogy nem üres szerelmi vallomásokkal meg nyálas és elcsépelt szövegeket adott az író a két fiatal szájába, és nem történt minden benne olyan filmszerűen, mint azt vártam. Hazel és Augustus is érzékenyek és intelligensek voltak, John Green pedig egészen komoly filózifiai értekezéseket bonyolított le a történetükben. Tetszett Hazel kedvenc könyve, Peter van Houten Mennyei megbántása, és az, hogy a lánynak mennyit jelentett az, az amszterdami utazás, meg a levegőben repkedő konfettik a folyóparton, az egészet körülölelő hangulat, ami hát őszintén megvallva borzasztó depresszív volt. Még akkor is, ha éppen elvonatkoztattak a szereplők a ráktól, minden sorban ott bújkált a betegség, és a lány gondolatai, akinek nincs jövője. Az Augustussal való mély beszélegései még lehangolóbbak voltak. A nehéz gondolatokat néha amúgy is nehéz legyűrni, feldolgozni, de egy ilyen könyv lapjain olvasva még inkább... Szóval ez nem az a típusú könyv, amit megveszel, leülsz, elolvasod, felállsz és mész tovább, néha eszedbe jut egy-két gondolata és elnevetsz rajta, vagy próbálod továbbfűzni. Ez olyan, hogy leülsz, olvasol ötven oldalt és felállsz, hogy csinálj valami egyszerűen semmitmondót, például kismacskás videókat nézegess youtube-on, amik kikapcsolják egy kicsit a túl komoly kérdések körül forgó agyadat, és megakadályozzák azt, hogy bedepizz. Fájdalmas volt olvasni, hogy vannak olyan, velem egyidős fiatalok, akiknek az a természetes, hogy oxigénpalackot húznak maguk után és egy kanül lóg az orrukból egész álló nap, hogy meg ne fulladjanak. Akik művégtagukkal viccelődnek, elveszítik a látásukat és bejárásuk van a kórházba, akik azt mondják, egy tízes skálán kilences erősségű a fájdalmuk, és a tízet csak azért nem mondják, mert küzdő típusok. Ezek pedig nagyon komoly dolgok.

"A lélegeztetőkészülék lényegében átvette tőlem a légzés irányítását, de még ennél is rosszabb volt az a zaj, amit csapott, mert minden belégzésnél mormolt és minden kilégzésnél berregett. Mindig arra gondoltam, hogy olyan a hangja, mintha egy házisárkány lélegezne velem egy ütemre, egy házisárkány, amely összegömbölyödik mellettem, és vagyok neki olyan fontos, hogy az enyémhez igazítsa a lélegzetét..."

A történet kicsit abban bukott el, ami a varázsát is jelentette. A filozófiai kérdések ugyanis, amiket az író felvetett, néha egészen ellentmondásosak voltak, nem túl logikusak, sőt kicsit néha értelmetlenek is. John Green egy-két esetben már szerintem túlzásba esett ezeket illetően. És annak ellenére, hogy a könyvet élveztem és mindvégig át tudtam érezni, a vége mégsem érte el nálam azt a hatást, amit az író (szerintem) szeretett volna. Valami hiányzott, fogalmam sincs mi az, de egy kis puzzle-darabka nem került a heléyre, vagy valami hasonló. Kezdetben egyébként a cím magyar fordításával sem voltam megbékélve, bár mire elolvastam nagyjából elmúlt ez a problémám. Csak a Csillagainkban a hiba kissé magyartalanul hangzik, már fordítva is jobb lett volna, hogy A hiba csillagainkban, bár nem tudom miért jobb ez, igazából ne is kérdezzétek. :D
Összefoglalva, ha pontozni szeretném a könyvet 9,5/10-et adnék a fent említett hibák miatt (de egy ötös skálán már megkapná a max pontot). Egyébként mindenkinek ajánlom, ha van kedvetek egy komolyabb hangvételű valamihez és szerettek elgondolkozni a regényeken.
Az Alaska nyomában pedig tovább fogom kutatni :D

Tudom, hogy az utóbbi pár napban nem voltam, csak nyaraltunk, és elfelejtettem előtte kiírni, hogy nem leszek, de ez volt az oka. :D Nagyon jó volt Zalakaroson, szerencsére az idő is rendesen viselkedett és nem szúrt ki velünk direkt a hétvégén, csak szombaton volt hideg, a többi nap tudtunk strandolni meg teljesíteni a kitűzött célunkat, miszerint nyaralásunk legtöbb óráját a hullámmedencében töltöttük el. :D Szóóóval élveztem nagyon, de hosszabb beszámolót nem tudok erről írni, szép volt jó volt, szuperül érteztem magam, de regény most nem fog születni "Nyaralásom Zalakaroson" címmel. 
Nagyon jó hírre jöttem egyébként haza, mert láttam, hogy kikerült az oldal a gportál portálajánlójába! :)) Köszönöm szééépen, (bár nem tudom pontosan ki az illetékes, akinek meg kéne köszönnöm, de megtettem) nagyon örültem neki :D
Szóval visszatértem! Ez lett volna a bejegyzés lényege.
 

Néha nem feltétlenül azért van benne valaki a listában mert annyira rettenetesen jól néz ki, hanem mert valamiért Jó, az egy másik lista lesz :D
Annyit hozzá kell tegyek, hogy az ihlet hogy ilyesmi listát csináljak most fleur across the universe oldaláról jött. Bár már terveztem ilyen pasis dolgot, az ő posztja lökött egyet ezen a gondolaton. :D

Visszafelé kezdem, mert úgy izgibb.

10. Giedo van der Garde
Ő egy Forma-1-es pilóta, méghozzá a Caterham újonc pilótája, aki ha az eredményeivel nem is, de a külsejével felhívta magára a figyelmemet.

9. Lou Reed
Valami, amiről én sem tudom mi, bejön rajta. Természetesen nem a 70 éves Lou Reedre gondolok, hanem a huszon-harmincévesre :D Mindegy, majd egyszer kitalálom miért tetszik.

8. Alexander Rybak
Hú, hát ő hatalmas "szerelmem" volt még 2009-ben, amikor megnyerte az ESC-t, és igazából azóta sem mondom róla azt, hogy csúnya...

7. Manuel Rubey
Az egyetlen általam látott osztrák film főszereplője, amiről valószínűleg még soha, senki nem hallott, de nézzétek meg, a film címe Falco, és egy ilyen pasi szerepel benne. :D

6. Nico Rosberg
Az a bizonyos személy akiről a fanficemet írom, és igazából amikor elkezdtem a történetet, akkor szerettem meg külsőre igazán őt :D És élőben még sokkal helyesebb.

5. Kurt Cobain
Bár őt biztosan ismeritek, Kurt a Nirvana tagja volt. És szőke, hosszú haja volt. És rettenetesen jó dalai. Meg szőke, hosszú haja...

4. Cesc Fabregas
Ha nem említettem volna még, szeretem a focit is a Forma-1- mellett, és szurkolok a spanyol csapatnak, klubszinten meg a Real Madridnak. Cesc meg elkövetett egy olyan hatalmas hibát hogy leigazolt a Barcelonához, ha még mindig az Arsenalnál lenne, lehet, hogy feljebb csúszott volna a listán... na, jó, nem. Neki most ez járt ki :D De miéért Barcelona miéért

3. Jim Morrison
Néha én sem értem, miért van ennyire elől a listámon, és elgondolkozom rajta, mi fogott meg benne annyira. Aztán rájövök: az, hogy ő Jim Morrison.
Mellesleg ő (volt) az egyetlen ember a világon, akinek jól áll(t) a bőrgatya.

2. Leonardo Dicaprio
A bemutatkozásomban elemezgettem, hogy csak mostanság jöttem rá arra, mennyire helyes is a kis dikaprió, de ahogy rájöttem, el is foglalta a megtisztelő második helyet a listámon. :D

1. Trent Ford
Na, igen, első helyen van, és mégis gondolom, hogy senki nem ismeri. Igazából két, közepesen elhanyagolható filmben láttam őt, és nem, nem bírtam elfelejteni. Tudnám értékelni, ha a jövőben szerepelne még valamiben. Mondjuk az elkövetkezendő húsz évben leforgatott összes filmben.