Gondolom a bejegyzéseimből és a bemutatkozásomból is észrevettétek már azt, hogy számomra nagyon-nagyon fontosak a zenék. Minden egyik kis eseményhez, élményhez, érzéshez kapcsolok valami zenét, és itthon a szobámban, gépezés vagy tanulás közben, esetleg útban valamerre a kocsiban vagy akár gyalog, mindig szól valami a fülembe. Éppen ezért az az első dolgom, ha felnyitom a laptopom tetejét és nekikezdek bárminek, hogy benyomok youtube-ról egy dalt (most éppen a Doors Peace Frog-ja szól).

Az is feltűnhetett, hogy inkább a régebbi zenéket részesítem előnyben, és olyan bandák dalait hallgatom szívesen, amik minimum húsz, de inkább negyven éve feloszlottak. :D Jobban tudom értékelni a régi „igazi” zenei hangzást meg a művészetet, és azt, ha egy dalnak értelme van, nem csak beleénekelgetik a világba, hogy „i love you baby, i miss you so much, i love you ont he dancefloor és említettem már hogy i miss you so much?”…

Ezért gondolhatjátok, hogy a mai populáris zenét nem igazán kedvelem. A legtöbb népszerű előadóból kiirtották az egyediség legapróbb szikráját is, és az ő unalmas tuc-tuc tömegslágereiket nyomják le a torkunkon a zenecsatornák meg a rádiók. Ha már rossz zenéről beszélünk, a legtöbb ember mindig Justin Biebert hozza föl mintapéldának, amit én egyébként nem egészen értek. Oké, amit Bieber művel tényleg nem nevezhető művészetnek és rettenetesen olcsó és semmilyen, de nem rosszabb, mint a mai átlagzene. Tulajdonképpen a srác csak követi a mai divatot és a dalai is pont ezt tükrözik: 2013 átlagzenéjét. Nem jobb vagy rosszabb Justin Bieber a népszerű nagyátlagnál, csak divat valamiért őt gyűlölni. És az a vicces, hogy sok olyan ember is azt mondja magáról, hogy ki nem állhatja Biebert, aki egyébként pont az ilyen stílusú zenéket szereti hallgatni, csak olyan előadóktól, akiket nem kapott a hátára annyira az utálat-hullám. Természetesen ez csak az én véleményem, és az én ízlésem, attól még valaki szeretheti ezeket a zenéket, amik ma annyira népszerűek.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az évtizedünk igényes zenére képtelen előadókat szült. Sőt, épp ellenkezőleg! Rengeteg olyan énekest szeretek, akik manapság is aktívak, csak ők éppen nem tartoznak a legnépszerűbbek közé, és nem folynak a csapból is a dalaik. Jason Mraz például egy fantasztikus zenész, vagy az Oasis feloszlása után új zenekart alapított Noel Gallagher és az ő High Flying Birdjei. Ha pedig már együttesekről van szó, meg kell említenem a One Republicot is, akiknek egyedi és érdekes a zenéjük vagy a Parov Stelar Band-et, amiről már száz szó esett. És van két nő is, Marina Diamandis és Lana del Rey, akik ugyan valami régebbi dolgot képviselnek, és a stílusuk is olyan negyvenes-évek szerű (főleg Lanáé), azért 2013-ban alkotnak, és mindketten csodásak. Ezzel csak azt szeretném mondani, ma is vannak nagyon tehetséges emberek, akik jó zenéket írnak, csak nem feltétlenül a legnépszerűbbek közt találjuk őket.

Tehát fogalmazhatnék úgy is, nekem nem 2013-mal van bajom, és a mai zenékkel, hanem leginkább a populáris dalok és előadók azok, amik nem igazán jönnek be. Ha már a régi zenékről írtam az elején, azok az előadók, együttesek, akiket mondjuk a hatvanas, hetvenes évekből szeretek, sem feltétlenül voltak népszerűek saját idejükben. Például a Velvet Underground egy tipikusan alternatív zenekar volt, akiket nem ismert a nagyközönség, csak egy kisebb csoport. A Doors ugyan népszerű volt bizonyos körökben, még sem vált igazán mindenki által elfogadott, közkedvelt zenekarrá, mert Jim Morrisonon keresztül megmaradt egy elvont, pszichedelikus, különös bandának, a költői dalszövegekkel együtt, amiket nem kevésszer cenzúrázni is kellett, mielőtt lemezre vették volna őket. Ha pedig a hippi kultusz együtteseire gondolunk, azok sem voltak igazán népszerűek széles körben, csak azok kedvelték őket, akik a hippi életérzéssel is szimpatizáltak. Nincs tehát nekem lesújtó véleményem a mai zenékről, egyszerűen csak a populáris vonal nem tetszik. Igazából, nagyon ritkán azok között is találok olyanokat, amiket elhallgatok, vagy inkább csak szívesen sportolok, bulizok rájuk, de hogy leüljek és csak úgy hallgassam őket…

Végül annyit szeretnék még hozzáfűzni az egészhez, hogy van egy olyan alapelvem, hogy „Mindenki azt hallgat, amit akar”. Tehát ha valakinek a ma népszerű pop, R’n’B, elektoromos-dubstepes dalok jönnek be, vagy akár az ukrán rapszámok, akkor nyugodtan! Ettől még senki nem lesz jobb vagy rosszabb ember, hiszen az ízlés annyira személyes dolog. Lehet, hogy nem értem meg azt, hogy valaki miért kedveli ezt vagy azt a zenét, mert nekem annyira távol áll a stílusomtól, vagy számomra teljességgel elviselhetetlen egy bizonyos dal, de mindenkinek szíve joga azt hallgatni, amit szeretne. A lényeg az, hogy számotokra kedves legyen a zene amit hallgattok, és szeressétek azt teljes szívből.

Körülbelül egy héttel ezelőtt megnéztem unokatesómmal a Viharsziget című filmet első alkalommal és nagyon nagy benyomást tett rám a film, szóval gondoltam, mindenképpen írok róla. Megpróbálom spoilermentesen, és tökéletesen szubjektíven. :D
A szereplők. Szóval, lépjünk túl azon, hogy Leonardo Dicaprio mennyire, de mennyire… és akkor még meg is kapta maga mellé Mark Ruffalot. Őt a Hirtelen 30 című filmben láttam először, és már akkor nagyon szimpatikussá vált. Ha pedig már ott tartunk, hogy ki hogy néz ki külsőleg (és miért ne tartanánk ott), azért mellette sem lehet elmenni szó nélkül. Szóval ezzel a film számomra már jól indult, de lépjünk át a véleményezésem egy kicsivel komolyabb részére.
Szóval, már az alapötlet zseniális volt: egy elmegyógyintézet egy titokzatos és borús szigeten, valamikor az ötvenes években, egy elkötelezett orvos, aki magához vette a súlyos elmebeteg bűnözőket és gyilkosokat, hogy az akkori látásmóddal szembekerülve gyógyuláshoz segítse őket, és Rachel Solando titokzatos eltűnése a szigeten, amelyről képtelenség egyedül élve kijutni. A két rendőrkapitányt Chuck Aulet (a csodás Mark Ruffalo) és Teddy Danielst (a még csodásabb Leonardo Dicaprio) ennek az esetnek a kinyomozására hívják a szigetre. A két nyomozó teljes erővel beleveti magát a különös eset megfejtésére, miközben Teddy egyre furcsábbnak találja a szigetet, rémálmok kínozzák, és egyre többet gondol meggyilkolt feleségére. A férfi célja megfejteni a Viharsziget titkát és megküzdeni saját magával…

Azt hiszem, ha tényleg spoilermentes ajánlót szeretnék írni, itt meg kell állnom. A film minden részletében borzasztó jól összerakott, és nagyon jól kivitelezett. Teddy rémálmai vagy a kezdetben érthetetlen jelenetek mind értelmet nyertek a végén, még akkor is, ha útközben helyenként már én sem tudtam mi lehet a realitás. Bár a teljes igazság a végén sem derült ki, kaptunk egy nagy nyitott kérdést, amin jól el lehetett utána gondolkozni. Akkor mégis egy kis SPOILER, azoknak, akik látták:

szerintem Teddy tényleg csak hallucinált magának egy világot, ami érthető is volt azok után, ami történt vele. És az utolsó mondat is, amit Chuckkal váltott, erről árulkodott, és akkor most csalok egy kicsit imdb-ről:
Teddy Daniels: You know, this place makes me wonder.
Chuck Aule: Yeah, what's that, boss?
Teddy Daniels: Which would be worse - to live as a monster, or to die as a good man?
Teddy agya itt már tiszta volt, de nem akart szörnyként élni, azzal a tudattal, hogy megölte a feleségét, hanem inkább meghalt „jó emberként”, hagyta hogy azt higgyék róla, még mindig hallucinál.

SPOILER VÉGE

Szóval, a filmhez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nagyon érdekes, elgondolkodtató és mindenképpen 10/10-es, nézzétek meg!
Miután megnéztem a filmet, kíváncsivá tett, hogy pontosan mi is az a lobotómia, amiről annyit beszéltek az ápolók, orvosok az elmegyógyintézetben. Utánanéztem a neten, és hát nagyon ledöbbentem a dolgon. Tudom én, hogy régen az elmebetegekkel nem bántak éppen kesztyűs kézzel, nem is volt túl fejlett a tudományág, és ha meg is próbálkoztak valamilyen kezelés kifejlesztésével, ilyenekre jutottak, mint a lobotómia.
Nagyjából úgy kell elképzelni ezt a „gyógymódszert”, hogy egy jégcsákányhoz hasonló eszközzel benyúlnak az ember szemgödrébe, majd egy kalapács segítségével átütnek a csontrétegen. Így pusztítják el a homloklebeny megfelelő részét. Ezáltal a páciens szellemileg teljesen leépül. Ezt az eljárást nevezhetjük az antidepresszánsok és nyugtatók elődjének is, de egyszerűen már elolvasva is elképzelhetetlenül durva és borzasztóan undorító dolog, ezt tenni bárkivel.
Ezt csak érdekességképp írtam le, mivel engem nagyon kiakasztott a dolog. A filmet pedig, ha még nem említettem, nézzétek meg! :D

Sziasztok!
Nem tudom kinek tűnt fel, kinek nem, a hétvégén nem írtam, aminek az volt az oka, hogy kint voltam a Hungaroringen a Magyar Nagydíjon. Csütörtökön a boxutcalátogatáson és autogramosztáson, pénteken két szabadedzésen, szombaton egy szabadedzésen és az időmérőn, vasárnap pedig a futamon vettem részt  és rettentően zseniálisan fantasztikus volt ez a hosszú hétvége. Én ugye hatalmas Forma-1-rajongó vagyok, így nem meglepő, hogy ennyire élveztem az egészet. A mai nap pedig, hát ez a futam, egyszerűen borzasztó jó volt, a négy év alatt, amióta járok Magyar Nagydíjra ez volt a legizgalmasabb, az egészet állva néztem végig a negyvenegy fokban és dudáltam, tapsoltam, lengettem a brazil zászlót, szóval most csak azt nem értem, hogy a fenébe nem kaptam én napszúrást :D Bár az igaz, hogy utána együltő helyemben lehúztam fél liter ice-teát és közben is megittam vagy két liter vizet. :D De csodás volt, ha tehetitek és szeretitek a Forma-1-et mindenképp látogassatok ki legalább egyszer a ringre, mert olyan élményeket szereztek majd ott, amiket TV-n keresztül lehetetlen. :)
Hosszabb élménybeszámolót szeretnék majd írni, nem tudom még mikor lesz rá időm. Addig is, mivel már negyedik éve koptatom a Hungaroring aszfaltját, illetve domboldalait csütörtöktől vasárnapig, sikerült tapasztalatokat szereznem a Magyar Nagydíjon várható eseményekről és törvényszerűségekről. Csináltam egy kis listát ezekről a dolgokról, amit bővebben olvashattok. :)

Megírtam a kis bejegyzés-sorozatnak (igen, ami - azóta még egyszer átgondoltam - tényleg öt részes lesz) a második részét. Bővebben olvashatjátok :), remélem tetszeni fog.

Fontos rólam tudni, hogy nagyon szeretem, ha valaminek sajátos hangulata van. Gondolok itt zenékre, filmekre, könyvekre, eseményekre, emlékekre, bármire, amik egy bizonyos megfoghatatlan érzést tudnak belőlem kiváltani, amit nem lehet körülírni, esetleg csak képek villannak föl az agyamban, hogy az egészet körvonalazzák.
A különböző történelmi korszakoknak is megvan a maga hangulata, és természetesen vannak közöttük kedvenceim is. Most persze nem arra gondolok, hogy mondjuk szerettem 1848-at mer’ Kossuth Lajos jó arc volt (különben meg nem is, itt hagyott bennünket és kiment a francba emigrálni, miközben mások vitték el a balhét… Jó ez egy törifaktos beidegződés volt, lesz még ilyen :D). Sokkal inkább olyan évtizedekre, amiknek mind-mind megvoltak a jellemző divatjai, zenéi, eszméi, épületei, amik egybegyúrva megadták az adott korszaknak a hangulatát. Ebben a bejegyzésben és majd a következőben azokat az évtizedeket szeretném majd bemutatni, jellemezni, amiket a legjobban szeretek.