John Green: Csillagainkban a hiba2013.08.12. 16:56, Dorililien
könyvajánló-féleség
John Green könyveiről az utóbbi időben rengeteg jót hallottam, meg rosszat is, amik felhívták a figyelmemet az író létezésére, és kíváncsivá is tettek engem. Két könyvét, a Csillagainkban a hibá-t és az Alaska nyomában-t (ami már csak azért is érdekel, mert a főszereplő nevét a Velvet Underground Stephanie says című számából kölcsönözte JG, ez meg természetesen pluszpont) hajkurszátam az utóbbi időben a könyvesboltokban, de sehol sem láttam egyik regényét sem. Aztán két hete amikor Petra barátnémmal voltunk Pesten mozizni, benéztem a Libribe, akkor épp ötlet nélkül, azzal a céllal, hogy vegyek valamit, bármit, akármit ami felkelti az érdeklődésemet. Először nem találtam semmi különösebben rettenetesen lebilincselőnek tűnő könyvet, aztán megakadt a szemem a Csillagainkban a hibá-n és nagyon megörültem neki, és mi más is lehetne a történenet befejezése, mint az, hogy megvettem...?
Most, hogy lerágtátok a körmötöket könyvvásárlásom izgalmas folyamatán, rátérnék a lényegre. A meglepően igényes és aranyos borítóval rendelkező könyvvel körülbelül két nap alatt végeztem, majd kiderül, miért tartott ennyi ideig.
A történet először viszonylag sablonnak és nulla újdonsággal kecsegtetőnek tűnt: Hazel Grace egy rákos lány, akinek az orvosok már nem túl sok időt jósolnak, ebbe pedig ő bele is törődik a maga módján. Egészen addig a napig, amikor is találkozik egy sráccal, Augustussal, aki természetesen megváltoztatja a lány élethez való hozzáállását, és hirtelen kevésnek tűnik neki maradék ideje... innen gondolom nem nehéz rájönni, hogy kialakul egy szép kis szerelmi szál Hazel és a fiú között. Nos, ez még mindig egy B kategóriás romantikus film forgatókönyvének vázlata lehetne, de volt valami ebben a könyvben, ami különlegessé tette az egészet. Először is az fogott meg, hogy nem üres szerelmi vallomásokkal meg nyálas és elcsépelt szövegeket adott az író a két fiatal szájába, és nem történt minden benne olyan filmszerűen, mint azt vártam. Hazel és Augustus is érzékenyek és intelligensek voltak, John Green pedig egészen komoly filózifiai értekezéseket bonyolított le a történetükben. Tetszett Hazel kedvenc könyve, Peter van Houten Mennyei megbántása, és az, hogy a lánynak mennyit jelentett az, az amszterdami utazás, meg a levegőben repkedő konfettik a folyóparton, az egészet körülölelő hangulat, ami hát őszintén megvallva borzasztó depresszív volt. Még akkor is, ha éppen elvonatkoztattak a szereplők a ráktól, minden sorban ott bújkált a betegség, és a lány gondolatai, akinek nincs jövője. Az Augustussal való mély beszélegései még lehangolóbbak voltak. A nehéz gondolatokat néha amúgy is nehéz legyűrni, feldolgozni, de egy ilyen könyv lapjain olvasva még inkább... Szóval ez nem az a típusú könyv, amit megveszel, leülsz, elolvasod, felállsz és mész tovább, néha eszedbe jut egy-két gondolata és elnevetsz rajta, vagy próbálod továbbfűzni. Ez olyan, hogy leülsz, olvasol ötven oldalt és felállsz, hogy csinálj valami egyszerűen semmitmondót, például kismacskás videókat nézegess youtube-on, amik kikapcsolják egy kicsit a túl komoly kérdések körül forgó agyadat, és megakadályozzák azt, hogy bedepizz. Fájdalmas volt olvasni, hogy vannak olyan, velem egyidős fiatalok, akiknek az a természetes, hogy oxigénpalackot húznak maguk után és egy kanül lóg az orrukból egész álló nap, hogy meg ne fulladjanak. Akik művégtagukkal viccelődnek, elveszítik a látásukat és bejárásuk van a kórházba, akik azt mondják, egy tízes skálán kilences erősségű a fájdalmuk, és a tízet csak azért nem mondják, mert küzdő típusok. Ezek pedig nagyon komoly dolgok.
"A lélegeztetőkészülék lényegében átvette tőlem a légzés irányítását, de még ennél is rosszabb volt az a zaj, amit csapott, mert minden belégzésnél mormolt és minden kilégzésnél berregett. Mindig arra gondoltam, hogy olyan a hangja, mintha egy házisárkány lélegezne velem egy ütemre, egy házisárkány, amely összegömbölyödik mellettem, és vagyok neki olyan fontos, hogy az enyémhez igazítsa a lélegzetét..."
A történet kicsit abban bukott el, ami a varázsát is jelentette. A filozófiai kérdések ugyanis, amiket az író felvetett, néha egészen ellentmondásosak voltak, nem túl logikusak, sőt kicsit néha értelmetlenek is. John Green egy-két esetben már szerintem túlzásba esett ezeket illetően. És annak ellenére, hogy a könyvet élveztem és mindvégig át tudtam érezni, a vége mégsem érte el nálam azt a hatást, amit az író (szerintem) szeretett volna. Valami hiányzott, fogalmam sincs mi az, de egy kis puzzle-darabka nem került a heléyre, vagy valami hasonló. Kezdetben egyébként a cím magyar fordításával sem voltam megbékélve, bár mire elolvastam nagyjából elmúlt ez a problémám. Csak a Csillagainkban a hiba kissé magyartalanul hangzik, már fordítva is jobb lett volna, hogy A hiba csillagainkban, bár nem tudom miért jobb ez, igazából ne is kérdezzétek. :D
Összefoglalva, ha pontozni szeretném a könyvet 9,5/10-et adnék a fent említett hibák miatt (de egy ötös skálán már megkapná a max pontot). Egyébként mindenkinek ajánlom, ha van kedvetek egy komolyabb hangvételű valamihez és szerettek elgondolkozni a regényeken.
Az Alaska nyomában pedig tovább fogom kutatni :D
|