Ez a novella egy netes novellaírópályázatra készült, aminél is az volt a feladat, hogy egy képhez kellett történetet írni. Én ezt a képet választottam, és lent láthatjátok, mit kerekítettem hozzá.

Sleeping to dream about you

A csendes utcát a lemenő nap félhomálya járja át. Romantikus rózsaszín fénysugár ez, az eső utáni friss levegő illatával, amely egyszerre üdítő és nyugtató, talán a legszebb „koktél”, amit az időjárás keverni képes. Az ablakomon pára-szerű esőcseppek sokasága pihen. Az arcomat viszontlátom bennük, mintha csak apró tükrök lennének – mindegyik más-más módon fénylik, más-más módon mutat engem. Ezernyi keserű tükörkép.
A járdaszegélyen egy szerelmespár szürke körvonala rajzolódik ki. Az esőcseppek sűrűsége miatt nem tudom kivenni az arcukat, igazán még a korukat sem. A villanyoszlop mellett, összeölelkezve állnak, a tavaszi szél az arcukba fújja az orgona apró virágait, s mintha a madarak is ezt az idilli jelentet akarnák kiegészíteni, szerelmesen verdesnek az ablakpárkányon.
Mint egy ócska romantikus filmben.
Minél tovább nézem őket az ablakomon át, a szívem egyre kisebbre és kisebbre zsugorodik, és valami egyre jobban fáj odabenn. Fáj? Inkább szétszakít.
Valószínűleg, ha két évvel ezelőtt látom ezt a jelenetet, még szépnek is találom. Bámulom őket azzal a bárgyú tizennégy éves, romantikus eszemmel egy rózsaszín szemüvegen át, és álmodozom a szőke hercegről, aki eljön értem fehér lovon és elvisz Sohaországba, vagy legalábbis az utca másik felére, ahol majd mi is szerelmesen összebújva csókolózhatunk a lámpaoszlop tövében. Naná. Hollywoodban esetleg.
Azóta már felnőttem, és változtak a dolgok. A tündérmesék megmaradnak az Andersen-kötetekben, és én a valóságnak élek. Ami nem rózsaszín, nem csillogó és varázslatos, mint aminek a tizennégy éves (igen, bárgyú) eszemmel hittem. Mégcsak fehér paripa sincs, sem Sohaország. Egyedül tökéletes szőke herceg van, átható égkék szemekkel, telt piros ajkakkal, bátor szívvel és tökéletes kedvességgel. Egyetlen hibája van mindösszesen: nem jön el a toronyba zárt hercegnőért, soha.
Ez már valóságosabb ugye? Szívbeszúróan valóságos.
Talán ezek után azt sem nehéz kitalálni, ki ez a szerencsétlen hercegnő, aki a torony (de legalábbis a saját érzései) foglya maradt. És akinek a szemét a lámpaoszlopnál ácsorgó szerelmespár látványától egy forró könnycsepp hagyja el. Persze, amíg senki sem látja, gyorsan le is törli.
Fáradtan nekidőltöm a fejem a hűvös ablaküvegnek és azon tűnődöm, vajon mikor változott meg minden bennem? Vajon mikor fogtam és vettem le azt a bizonyos rózsaszín szemüveget és hajítottam a szemetes legaljára, ahonnan már se kedvem, se reményem nincs újra elővenni? Vajon mikor alakult át a fejemben a kép a csodálatos világról és a rózsaszín marcipánmázas szerelemről egy sötét és kíméletlenül fájdalmas gondolattá? Mikor jöttem rá, hogy az egész szerelem-dolog nagyon nem úgy működik a valóságban, mint ahogy azt az amerikai tinifilmek állítják?
Igazából, ebből a négy kérdésből úgy tűnik, minthogyha tanácstalan lennék a választ illetően. Pedig dehogy! Tudom én jól, mikor történt mindez. Akkor, amikor először végre megtapasztaltam az igazi, viszonzatlan szerelmet. Egy éve.
Azóta nem bírok egy szerelmespárra úgy ránézni, hogy ne fulladoznék a fájdalomtól, ne érezném úgy, hogy a könnyeim feltartóztathatatlanul ki akarnak törni belőlem. Azóta sikítanék legszívesebben, amikor erre az egész űrre gondolok, ami bennem van és nő folyamatosan a Hiánya miatt.
 Azóta fáj minden.
Persze, igen, ez csak hiszti. Mi is lenne más? Egy újabb szerelmes történet, egy újabb összetört szív és ágyban felhalmozott elsírt papírzsebkendők péntek esténként. Aztán követi majd a varázslatosan gyors továbblépés, egy új szerelem ésatöbbi. Mi is lehetne ennél magától értetődőbb? Hiszen csak tiniszerelem. Mindegyiknek ez a vége.
Nagy általánosságban tényleg. A gond csak az, hogy én nem vagyok a „nagy általánosság” része. Pedig egyszerűbb lenne az életem egy felszínes szerelemmel, pár elmorzsolt könnycseppel és ál-önsajnáltatással. Ó, az önsajnáltatás mestere vagyok! Az egyetlen icipici probléma csak az, hogy az én bajomnak van alapja. Súlyos és végzetesen megmásíthatatlan érzések. Igen, egy éve…
Újra kipillantok az ablakon. A lány és a fiú még mindig ugyanott állnak, most a fiú belesúg valamit a lány fülébe, aztán újra csókban forr össze az ajkuk.  Átkarolják egymás vállát és a külvilággal nem törődve vesznek el egymásban. Különben is, miért érdekelné őket a külvilág? Alkotnak ők egy sajátot ketten.
Nem.
Keserves fájdalommal suttogom magam elé ezt az egy szót. Én ezt nem akarom tovább nézni. A kezem a sötétítőfüggöny felé nyúl, és az elájulni készülő ember utolsó kétségbeesett és szédült mozdulatával húzom el magam előtt, egészen a fehérre festett ablakkeretig. Az utca eltűnik előlem, helyette a lila függönyt bámulom tovább, amíg a könnyfátyol el nem homályosítja előttem, színes-szürke folttá változtatva azt.
Hátradőlök a székemen és próbálom lenyugtatni a légzésem. Csak lassan be a friss levegőt, ki a rosszat, ki a fájdalmat, ki a keservet… be-ki, be-ki… igen, azt hiszem sikerült. Most jöhet a pulzusom. Ez már sokkal nehezebb. Próbálom ellazítani minden porcikámat, a lábujjaimtól kiindulva, egészen a fejem búbjáig. Külön koncentrálok minden egyes testrészemre, erőnek erejével próbálom a gondolataimat elterelni a szívem dübörgéséről, amíg el nem önti a végtagjaimat a könnyedség. De nem a jóleső nyugalom ez, hanem az ólmos fájdalom súlya.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a könnycseppek végigfolyjanak az arcomon. Hasztalan próbálkozás lenne visszatartani őket. Teljesen hasztalan.

Hazudtam. Mégsem dobtam ki azt a rózsaszín szemüveget. Van egy helyzet, amikor még – ha tudattalanul is -, de felteszem magamra. Amikor álmodok. Ez az egyetlen hely, ahol ő és én együtt lehetünk.

A gimiben vagyunk. Bézsszínű padok, zöld-fehér tábla, tanulmányi versenyek plakátjai, krétaporos fal és nyüzsgő diákok szokásos képe vesz körbe. A mi termünk lehet, vagy a végzősöké. Kissé szédelgek, nem tudom mitől. Nekidőlök az asztalomnak és a kezemmel megmarkolom a székemet. Megfordulok, és rögtön nyilvánvalóvá válik különös érzésem oka.
Ott áll ő, zöld pólóban, az arcán tökéletes mosollyal. Ahogy rámnéz, a szemei csillognak. Azt hiszem, az enyémek is.
Közelebb lép hozzám, és átkarol anélkül, hogy bármit is mondana. Valamiért nem is igénylem a szavakat. A bőre az enyémhez simul, az illata az egész testemet átitatja, a közelsége egyszerre tesz nyugtalanná és boldoggá.  Azonnal tudom, hogy ez a legszebb érzés a világon.
 Az arcunkat alig pár centiméter választja el egymástól, ő pedig mélyen a szemembe néz, mintha egy fel nem tett kérdésre szeretne benne választ találni. Nem szól semmit.
Nem tudom, melyikünk kezdeményez, talán ugyanabban a pillanatban fogalmazódik meg mindkettőnkben a gondolat: az ajkunk azonnal csókban forr össze.
Hirtelen újra elkezd körülöttem forogni minden, de már nem kell elgondolkoznom az okán. Nem kell elgondolkoznom semmin, úgy érzem, nem is tudnék, hiszen itt van ő, a karjaimban, az ajka az enyémre tapadva, és az elmém csak ezt képes befogadni. Semmi más, kósza gondolatot.
Persze, ezt gondolom. Aztán valami mégis szöget üt a fejemben.
Erőnek elejével elszakítom magam tőle, és levegőért kapkodva suttogom felé:
- És Sz.?
Egy pillanatig sem gondolkozik a válaszon.
- Nem érdekel. Csak te érdekelsz.
Ha lehet, még jobban magamhoz ölelem, és újra megcsókolom, hogy esélye se legyen többet mondania. Úgy érzem, egyszerre elolvadok a karjai közt a boldogságtól. Csak két mondat, ennyit szólt összesen, mégis mintha életem minden problémáját oldotta volna meg vele. Mintha leemelte volna azt az egész testemen nyugvó súlyt, amit egy éve viselek. Hirtelen úgy érzem, mindezt nem is csak „mintha” tette.
A szívem sok idő után újra nyugodtan dobog. Tisztán lélegzek, és a gyomromban az a borzasztó görcs… elmúlt.

Az eső újra hullni kezd a nyitott ablakomon, a szobámat pedig újra a friss tavaszi zápor illata tölti meg. Erre ébredek.
Elhúzom a függönyt, hogy bezárjam az ablakot. A lány és a fiú még mindig a villanyoszlopnál állnak összebújva, és láthatólag a meteorhullás sem tudná őket szétválasztani. Elfordítom a kilincset, és amilyen gyorsan csak tudom, visszarántom a függönyömet. Két csipesz meglazul a hirtelen mozdulattól, és elengedi a könnyű anyagot, ami tehetetlenül hullik a székemre.
Hátradőlök, és könnyek között megpróbálok visszaúszni a mély, boldog és békésen tudattalan álmomba.
Az egyetlen helyre, ahol a karjaiban lehetek.