Hajnal három

Csak állok a szoba közepén, csendes nyáréji félhomályban, és nézem, ahogyan az ablaküvegről visszatükröződő arcom beleveszik Budapest fényeibe.
 Egyre a kezemben tartott rózsaszín papírra pillantok. Vékony, halovány kis cetli ez, a meleg, párás levegő néhol már meghajlította a szélét. Megborzongok, ahogy végighúzom rajta a kezem.
Nem tudom, félnem kellene-e. Esetleg örülnöm. Vagy elfelejtenem az egészet.

Fél tizenegykor érkeztem haza. Nehéz napom volt a munkahelyemen, és túlóráztam is, jócskán. Lilja, a norvég lány, aki a tandíjért dolgozott nálunk, hazaköltözött, mert kirúgták az egyetemről. Ketten maradtunk a bárban Anettel, és meg kellett oldanunk magunk között a beosztást. A megoldás legtöbbször persze abból áll, hogy én fél éjszaka és nappal bent vagyok hétfőtől csütörtökig, ő meg néha benéz és kivisz két italt, aztán első úton otthagy engem valami „sürgős” indokra hivatkozva.
A nagyanyja két héten belül háromszor halt meg.
A lakásba belépve ledobtam a táskámat, majd beraktam a mikróba egy mélyhűtött pizzát. Öntöttem hozzá egy pohár tejet, és ledőltem a TV elé. Fáradtan, valódi érdeklődés nélkül kapcsolgattam a csatornák között, végül egy enyhén B kategóriás romantikus vígjáték mellett döntöttem. Arra a tíz-tizenöt percre, amíg nézem, bármi megfelel.
Elfogyasztottam a késői vacsorámat, nyugtatgatva a lelkemet azzal, hogy túl elfoglalt és fáradt vagyok ahhoz, hogy a kalóriákkal törődjek. Elpakoltam, elmosogattam, aztán lezuhanyoztam. Frissítően hatottak rám a hűvös vízcseppek a lakásban dúló nyári forróság után, amit az egyetlen árva ventilátor a nappalim közepén nem tudott legyőzni. A zuhanyfülkéből kilépve magamra tekertem egy szürke törülközőt, végighúztam párszor a fésűt a nedves hajamon és belebújtam a hálóingembe.
Átsétáltam a szobámba, és becsuktam az ablakot, elhalkítva az utcán zakatoló villamosok és sétálgató, túlvidám emberek élénk zaját. A Duna-part mindig tele van turistákkal: fiatalok és nyugdíjasok egyaránt vonzónak találják a budapesti éjszaka legcsillogóbb környékét egy kis szórakozásra. Megszállnak a Four Seasonsben vagy az Intercontinentalban, az estéiket pedig méregdrága bárokban és kávézókban töltik, esetleg vízre szállnak és végigringatóznak egy romantikus vacsorát valamelyik luxushajón.
Talán érthetetlen, mit keresek én itt. A régi polgári lakást, amiben élek, a nagyapámtól, vagyis inkább az ő szüleitől örököltem. A dédnagymamám a pesti világi élet középpontja volt, valamikor az 1920-as években - gazdag és híres családi háttérrel ez nem is volt neki nehéz. Csodálatos életet élt. Egész nap mást sem csinált csak kávézókban ült, fodrászhoz járt, a barátnőivel csacsogott és utazgatott. Aztán kicsípte magát, és egész éjjel a legdrágább helyeken szórakozott, mintha egy Audrey Hepburn filmben lenne.
Mindig is irigyeltem azt a világot, amelyben ő létezett, és amelynek én soha nem válhattam a részesévé. Nem ismertem a luxust, a pesti éjszakai életet és felső tízezret. Néha eltűnődöm rajta, mi lenne, ha olyan lehetnék, mint amilyen ő volt. Tudom, hogy boldogabb lenne az életem.
Hiszen én látszólag távolabb sem állhatnék a fényűző pesti élettől, ettől a Duna parti csillogó, zajos mindenségtől. Mégis szeretem, minden apró fénypontját, macskaköves utcáját. Talán bennem is ott van a szívem mélyén a fehér polgári lakás világi érzelmének öröksége. Valami, egészen mély darab a dédnagymamámból.

Így telnek a mindennapjaim. Néha úgy érzem, megfojt az egyhangúság, néha meg beletörődöm a sorsomba, amit én szabtam saját magamnak. Soha nem mertem változtatni, féltem, hogy azzal a biztos talajt rángatnám ki a talpam alól. Ami lehet, hogy unalmas, de legalább létezik.

Újra a kezembe veszem a papírt, megvizsgálom elölről-hátulról, de továbbra sem ismerős egyik részlete sem. Reggel még nem volt ott, sem délután. Csakis este kerülhetett oda. Egyetlen hervatag rózsaszín papír, rajta két szó: Hajnal három.

Racionális magyarázat után kutatok az agyamban. Befújta a szél az ablakon. Igazából én írtam, csak elfelejtettem. De én nem így írok. Mégcsak rózsaszín füzetlapom sincs. És nincs olyan tomboló hurrikán, amelyik felfújta volna az ötödik emeletre ezt az üzenetet. Üzenet ez egyáltalán? Ha az, bizonyára téves. Bár nincsen rajta név, sem címzett, sem címző. Kicsit különös a kézírás. Magasba tör, mégsem igazán hegyes, balra dől, és mindkét szóvégre cirkalmas díszítés van húzva. Soha nem láttam még ezeket a betűket. Mégcsak nem is ismerősek. Talán rám ragadt valahol az utcán és nem vettem észre? Aztán leesett az íróasztalomra? Csakis ez történhetett.
Hajnal három: egy napszak, egy időpont. Talán csak ennyit is jelent. Két szó, tizenegy betű.
Talán kidobom a kukába, és elfelejtem az egészet.

Végül mégis az íróasztalomon marad a papír. Eloltom a villanyt, bebújok az ágyba, magamra húzom a takarót. Tíz perc múlva már alszom.

Talán percekkel, talán órákkal később kinyitom a szemem, és óvatosan megdörzsölöm. Csak fekszem a hátamon, tekintetem elmerül a szoba sötétjében.
Nem nézek rá az órára, mégis tudom, mennyi az idő.

Megpróbálok visszaaludni, de nem megy. Indokolatlanul éber vagyok. Becsukom a szemem és ellazítom a testem: valami nyugtatóra gondolok, egy zöld tisztás, virágoskert, pillangók, szivárvány… egy rózsaszín papír... Dühös vagyok magamra. Nem hihetsz benne! Nem foglalkozhatsz ezzel az ostoba, idegesítő, fölösleges tévedéssel!
Egy részem persze, amelyet nem tud elnyomni a józan eszem, remeg. Láttam én ahhoz elég krimit és thrillert, hogy okom legyen rá. Az ilyen üzenetek legtöbbször félelmetes következményeket hordoznak: tragédia, halál, valami természetfelettien fenyegető esemény. Akaratlanul is beleélem magam az egyik rémisztő fantáziaképembe, amelynek hatására a szívem elkezd őrülten verni. Hirtelen túl melegnek érzem a nyári takarómat, ingerültté és türelmetlenné válok, félpercenként indulatosan átvergődöm a másik oldalamra, magamat egyszerre féltve a veszélytől, és átkozva az idióta gondolatok miatt.
Csak percekkel később döbbenek rá, hogy az ok, amiért nem tudok aludni, közel sem a félelem vagy a düh, hanem valami, egészen más, egy érzés, ami mindezek felett áll: a kíváncsiság.
Lerúgom magamról a takarót, felkapcsolom az éjjeli lámpámat és az íróasztalomhoz lépek. A cetli ugyanott fekszik, ahol lefekvés előtt hagytam, a könyveimtől jobbra, a pénztárcám tetején. Újra a kezembe veszem, hogy ezerötödszörre is elolvassam. Nem tudom, sokkal inkább érzem, hogy az üzenete sokkal több két sietve odafirkantott szó tartalmánál. Hajnal három – félhangosan ismételgetni kezdem magamban, hátha az élőszó értelmet ad neki. Rádöbbenek, milyen szépen alliterálnak egymással. Aztán kiröhögöm magam a vészesen irodalomórás gondolatomért.

Még akkor is a kezemben marad a papír, amikor fölhúzom a fehér nadrágomat és a tegnapi blúzomat, aztán kisétálok a lakásból. Miután lezárom az ajtót, elsüllyesztem mélyen a nadrágzsebemben.

Csak sétálok egyet a városban, hogy kicsit elálmosodjak. Nem fáradtam ki ma eléggé, talán nem dolgoztam eleget. Vagy sok volt a hétvége. Igaz, szerda van.
Megyek pár kört a parkban, esetleg lesétálok a rakparthoz, addigra biztosan olyan álmos leszek, hogy alig bírom majd magamat hazavonszolni. Lehet, hogy el sem megyek addig. Mire leérek a kijárathoz, ólmos fáradság nehezedik rám, azonnal visszafordulok a lakásba, és bebújok az ágyamba. Eszembe sem fog jutni holmi rózsaszín cetli, értelmetlen üzenetekkel…

Amire kiérek az utcára, még magam is elhiszem, hogy ez az igazság. Csak kimegyek egyet sétálni hajnal háromkor, igen, egyébként is szoktam ilyet. Hát hogyne!

Sötét van odakint. Nem egészen éjjeli sötétség, inkább félhomályba hajló szürke égbolt, amikor még a nap sugarai nem bukkantak föl a házak tövében, mégis már valahonnan a föld alól megcsillogtatják fényüket. Az út mentén halványan égnek a lámpák. Vajon kiknek? – tűnődöm el.
Minden, ami napközben tele van élettel és nyüzsgéssel, most sötét, csendes és üres. Csak én vagyok, az egyre fényesedő égbolt és a hangtalan utca.
Hirtelen a távolból meghallom egy elhúzó autó robogását, és valahonnan messziről zene szűrődik ki. Olyan valószínűtlennek tűnik ez az utcák mély csendjében, hogy már-már azt hiszem, csupán én képzelem be őket.
Végigsétálok a Dorottya úton, és belélegzem a hajnali párás levegőt. Sokkal tisztább és frissítőbb, mint napközben.
Ahogy egyre lejjebb haladok a rakpart felé, érzem, ahogy az egész testem élénkebbé válik. Azért jöttem le, hogy elálmosodjak, hogy felejtsek, hogy kiverjem a fejemből az értelmetlen gondolatokat. Ehelyett a lábaim szinte akarat nélkül hajtanak előre, egyre sűrűbben és erőteljesebben lélegzem, a szívem hevesen dobog, miközben furcsa adrenalinlöket járja át a testem.
De már egy cseppet sem bánom. Úgy érzem, beleszerettem a hajnal rózsaszín varázsába. Minden pillanata, akár egy szentséges másodperc, amely közelebb visz a reggelhez. Nem akarom, hogy felkeljen a nap. Még nem.
Leülök egy domború rakparti kőre, közvetlenül a Duna mellett. Tekintetem a hullámzó, lüktető, homályosan csillogó víztükörre emelem. Sötét foltként látom benne vissza önmagamat. Felemelek a földről egy szilánkos kődarabot és belelendítem a folyóba. Figyelem, ahogy a zavaros vízcseppek alaktalan, fekete szellemmé változtatják a képmásom.
Pont olyanná, amilyen belülről vagyok.

Én nem ezt akartam. Nem így akartam. Csak boldog szerettem volna lenni, mint mindenki ebben az egyetlen városba zsúfolt, hatalmas budapesti világban. Karriert akartam, családot, olyan életet, amelyet irigyelni lehet. Ebből pedig önző módon kihagytam mindenkit, aki valaha is szeretett. Ahelyett, hogy megkaptam volna a világot, elveszítettem mindent. Mindössze egyetlen zavaros emlékképem maradt, a dédnagymamámról, a nőről, akire mindig is hasonlítani akartam.

A nap már rózsaszín sugaraival játszadozik a víztükör tetején, amikor elerednek a könnyeim. Csendes forrásként potyognak bele a Dunába, hogy a hűvös sodrás elvigye őket, valahova, messzire.

Sokáig ülök még így, egyedül a fájdalmasan nyugtató csenddel. Gondolkoznom kéne, végre megoldani azt a problémát, ami mindig is tudattalanul súlyként függött a lelkemen, de úgy érzem, nem megy.
Aztán zajt hallok a hátam mögül. Nem akarok, nem merek megfordulni. Az egyre világosodó víztükörre bámulok a könnyfátyol mögül, és észreveszem benne a vállam fölött egy férfi alakját. Velem egy idősnek tűnhet, talán pár évvel idősebbnek. Fehér inget és fekete vasalt nadrágot visel, és tart valamit a kezében. Egy papírzsebkendőt.
Megfordulok, és csodálkozó tekintettel meredek hol rá, hol a papírzsebkendőre. Nem mond semmit, továbbra is egyenes karral nyújtja felém. Végül kiveszem a kezéből, és visszafordulok a Dunához.

- Sokan nem tudnak hazudni a hajnalnak – szólal meg aztán. Furcsa tekintettel meredek vissza rá.
- Láttam, hogy régóta itt vagy már – magyarázza aztán. – Nem te vagy az egyetlen, aki hajnalban kijön ide. El sem hinnéd, mennyien vannak.
- Te ezt honnan tudod? – kérdezem tőle, de nem kapok rá választ.
- Ismered azt a mondást, hogy soha ne küldj el olyan levelet, amit éjszaka írtál? Azt mondják, az éjjel az őszinteségé. A sötétség leple alatt nyíltabban felvállalunk mindent: az őszinte érzelmeinket, a dühöt, a kétségbeesettséget, mindent. Mindez pedig sokkal igazabb a hajnalra. Hajnalban védtelenek vagyunk. Nem tudunk pajzsot tartani a lelkünk elé, nem tudunk erőszakkal elnyomni magunkban semmit.
Továbbra is a hullámzó víztükröt bámulom, és hallgatom, amit mond. Valahol értem, amiről beszél, valahol mélyen tudom, mit akar velem közölni, csak azt nem értem, miért.
Nem tudom, ki ő. De valamiért nem is érdekel.
- Tényleg nem tudok tagadni a hajnal előtt - mondom csendesen.
- Mi a baj?
Váratlanul, különösen ér a kérdése, mégis furcsa meleg érzés járja át a lelkem tőle.
Aztán hirtelen rádöbbenek, hogy csak arra vártam hónapok, talán évek óta, hogy valaki végre megkérdezze ezt tőlem.
 - Otthagytam a családomat. Apámmal utoljára három éve beszéltem, anyámmal fél éve. Fogalmam sincs, mi van a húgommal. Mindez saját, nevetséges, önfejű döntésem miatt van. Ők semmiről sem tehetnek – bukik ki belőlem.
Nem szól semmit, csak bólint. Mintha tudná, hogy még folytatni akarom.
- Nincsenek barátaim, csak felszínes munkakapcsolataim és emberek, akik eltűrnek maguk körül. Fogalmam sincs, kihez mehetnék. Fogalmam sincs, kihez fordulhatnék, amikor bajom van. Próbálom elnyomni magamban ezt az egészet, és úgy tenni, mintha semmi gond nem lenne. De ez hazugság.
Kimondva még jobban átérzem a gondolataim kegyetlen igazságát. Már nem értem, hogy sikerülhetett ezt ennyi ideig titkolnom magamban.
A férfi egy rövid ideig csendben néz rám, aztán ennyit mond:
- Nem így tervezted, ugye?
- Nem – válaszolom röviden.
- És biztos vagy benne, hogy senkihez sem tudsz fordulni?
- Nem – válaszolom újra, aztán jobban eltűnődöm a kérdésen. Ha hazamennék, vajon kidobna a családom? A családom. Furcsa ezt mondani. Évek óta nem gondoltam már így rájuk, évek óta nem gondoltam arra, hogy nekem van családom. Csak én voltam, egyedül, minden nélkül.
Tudom, hogy anyám nem dobna ki. És apám sem.
- Nincs merszem visszamenni hozzájuk. – Nem magyarázom meg, kikről beszélek pontosan, a férfi mégis érti.
- Pedig ez az egyetlen helyes döntés, ami létezik. Azt mondod, te voltál önző, te száműzted őket az életedből. Viszont ettől még ugyanúgy szerethetnek téged. Sohasem mondták, hogy hiányzol nekik?
- Esélyt sem adtam rá, hogy mondhassák – vallom be őszintén.
Óvatosan bólint egyet.
- Tudod, néha egyszerűbb ülni a problémáinkon, és felépíteni saját magunknak egy álboldog életet.
Könnyen el tudjuk hitetni magunkkal, hogy minden a legnagyobb rendben, és elnyomhatjuk a saját érzéseinket, de akár meg is oldhatjuk a gondokat. Sokszor egyszerűbben is, mint sejtenénk.

Ez az utolsó mondata, mielőtt otthagy engem. Utána akarok szólni, meg akarom tudni, ki ő és miért segít nekem, de aztán látom, hogy a Duna hullámzó habja alól felkel a nap.

És végre a szívemben is.