Éjkék

A szél hűvösen, sötéten érinti a karomat, ahogy lassan felemelem a lábamat a hideg homokban. Előttem csendes mélységgel morajlik a tenger, fölöttem terebélyes pálmafák fekete sziluettje rajzolódik ki, alig hallható susogással. A szívem a ruhám fekete selyme alatt lassan, ütemesen dobog minden lépésemre. Távol vagyok már a teraszon ülő zajos emberek élénk beszédétől és a szálloda előtt dübörgő zenére táncolók kiáltozásától. Most minden olyan nyugodt. Most minden olyan csendes.
Ahogyan egyre közelebb érek a tengerhez, már érzem a hullámok szelét a bőrömön – tovább haladva egy-egy kósza vízcsepp finoman érinti a lábamat, majd hozzátapad a ruhámhoz. Felemelem a fekete selymet és egyre beljebb és beljebb haladok a tengerben.

Fázom. A víz alig olvadt jeges fájdalomként éri a testemet, a hideg úgy érzem, a zsigereimig hatol. De nem érdekel.

A zajok eltűntek körülöttem, csak én vagyok, csak én és a gondolataim. Szinte üvöltenek a fejemben, kavargó és zavaros mindenségükkel. Beleejtem az ujjaimat a vízbe, aztán a karomat, a hullámok már a mellkasomat verdesik. Az emberek félnek attól, hogy összecsapnak a fejük fölött a hullámok. Én vágyom rá.

Valami húz magával, oda be a mélységbe. Talán az ésszerűség az, a saját döntésem, a magamban elhatározott, megmásíthatatlan elhatározás. Az érzéseim: a félelem, a keserűség, a reménytelenség. Minden olyan értelmetlen.

Persze önző vagyok. Ijesztően önző, és gyenge. Küzdenem kéne, harcolnom tovább és kitartani és folytatni mindent. Újra és újra felállni onnan a mélységből. Bárcsak ne lenne nehéz, ne lenne minden olyan átkozottul nehéz! És értelmetlen.

Lépek előre és előre a tenger éles kövein, és a víz már szinte teljesen elfed. Felnézek az égre, a csillagokra, a félelmetes magasságba. Szinte eltűnnek a szemem elől a fényes csillagok. Minden fény. Mert minden olyan értelmetlen. 

Hirtelen, a derekam hátra hanyatlik és a hullámok erősen visszalöknek a part felé. Bárhogyan is próbálkozom továbbmenni, beleütközöm óriási erejükbe. Mintha még ők is összeesküdtek volna ellenem! Minden erőmmel meg akarok állni a lábamon, és menni tovább, a jeges mélységbe, de nem sikerül. A hullámok kivetnek a partra. És újra ott állok a hideg homokban. A szél hűvösen sötéten érinti a karomat. És valahogy újra meghallom a távoli zajokat, az élénk beszédet, a zenét.

És akkor ráébredek. Hogy semmi, de semmi nem értelmetlen.