Ehhez a novellához szeretnék annyit hozzáfűzni, hogy rettenetesen hosszú (bár ez látszik), nem is tudom tartható-e még novellának de én annak nevezem. Az írás közben annyira közel kerültek hozzám a szereplők, hogy valószínűleg még folytatni fogom esetleg egy hosszabb lélegzetvételű valamiben a történetüket :) A zenéket most nem az elejére rakom, mert mindegyik szereplőhöz más-más zene tartozik. És az utolsó dalon próbáljatok nem bedepizni, elárulom, nehéz :D

A Tóth Árpád sétány

Fényesen szikrázik a reggel a Tóth Árpád-sétányon. A panelházak mögül meleg, sárga fénnyel bukik föl a nap a frissen festett hirdetőtáblák és rozsdásodó villanyoszlopok tövében. A középmagas téglafal szilárdan szegélyezi a macskaköves sétányt, amely ódon kopottságával és mégis régies bájával álmosan ébreszti a fehér-aranysárga házak lakóit. A fák finom tavaszi virágait rózsaszínen lengeti meg az enyhe szellő, mire egy-egy szirom lassan és lágyan aláhullik a szürke betonra és a barna léces padra. A járdát szegélyező szürke-kopott korláton egy cirmos macska ásítozik. Puha talpaival végigsétál a keskeny csövön, majd ügyesen leugrik a betonra, a tizennégyes ház elé.

Öten élnek a tizennégyes szám alatt, a sétány naposabb végében. Ez a ház talán a legrendezettebb mind közül: az elülső fala nem túl régen lett újravakolva és sötétsárgára lemázolva, a muskátlik katonás sorrendben virulnak az ablakpárkányán, a kovácsoltvas házszám ezüstös szögre akasztva lóg a magas, barna ajtaja közepén. Odabent a folyosó fehér csempéje tükörfényesen koppan a lakók lába alatt, a levelesládák fekete dobozaiban szórólapok, borítékok és újságok sokasága pihen. A tisztítószerszagú lépcsőház vastag ablakán csillogva törik meg az ébresztő napsugár.

Hatot üt az óra mutatója: az emeleten ajtócsapódás hallatszódik. Rina, egy fekete hajú lány lép ki az ötös lakásból. Minden reggel korán kell elindulnia, mivel a művészeti iskola, ahová jár, messze van a sétánytól. Előkeresi hosszú láncon függő kulcsait, bezárja az ajtót, majd rózsaszín táskáját vállára vetve halkan lesiet a lépcsőn. Léptei susogva visszhangzanak a falakon. A kijárathoz érve leveszi alkarjára akasztott fekete zakóját, belebújik, majd kilép a házból. A tavaszi levegő és a virágzó-zöldellő fák látványa mindig valamilyen furcsa, élénkítő érzéssel töltik el a lányt, így most is lendületesen halad előre, arcán elvarázsolt mosollyal. Egy pillanatra megáll, és a táskájából elővesz egy kis, korona alakú hajcsatot, majd oldalra tűzi vele a haját. Aztán lépked tovább, végig a sétányon.

Nem sokkal később egy újabb ajtó csapódik be, ezúttal a fölszinten.  A lakója egy magas vékony fiú, D. Az igazi neve Dániel, de senki nem szólítja így. Csak D: mivel az összes versét és novelláját így írja alá. Minden reggel korán kel, de nem munkába vagy egyetemre indul. Egy régi, barna bőrnotesszal a kezében kisétál az utcára, majd átvágva a kereszteződésen a kopott padokkal szegélyezett parkba indul. Rálép a frissen vágott zöld gyepre, beszívja a tiszta levegőt, belerúg sötétbarna cipőjével egy érdes kavicsba és leül a fűbe. Álmosan felpillant a bárányfelhőkre és karjait hátravetve nyújtózik egyet. Aztán hátizsákja után nyúl és elővesz egy borosüveget meg egy poharat. Lassan felemeli a palackot és tölt magának. D egy igazi bohém művészlélek, a kora reggel pedig mindig különösen megihleti. Talán a napfény teszi, talán azok a túlromantikusan, rózsaszínen virágzó fák? Talán a fű zöldje vagy a jó öreg madárcsicsergés? Ki tudja. D csak ül, és ír tovább. Aztán felemeli a poharát és belekortyol az édes Sangríába.

Anna is ébredezik. Megdörzsöli szemét, lerúgja magáról fehér takaróját és ujjával fésülni kezdi kócos, szőke haját. Ásítva a vekkerére pillant és boldogan konstatálja, hogy ma sem az keltette. Hiszen ez csak egyet jelenthet: szabadnap az egyetemen!
Anna a tizennégyes számú ház legújabb lakója. Alig több mint egy hónapja költözött csak be, de kedves természetével és ártatlan, szőke bájával könnyen sikerült neki beilleszkednie a kis közösségbe. Rinával például már egészen jó barátok lettek.
A lány kinyújtja hosszú lábait és belebújik elnyűtt, sárga papucsába. Már gondolatban el is tervezte a napját: először gyorsan lezuhanyozik, aztán felveszi a legkényelmesebb melegítőjét és megnéz három-négy (-öt) részt a kedvenc sorozatából. Ebédelni majd elugrik valahová a környékre, délután pedig találkozik Rinával és elmennek együtt vásárolni. A tanulást csak estére hagyja.
Mosolyogva kisétál a fürdőszobába, és hagyja, hogy a langyos víz felüdítse mindenét.

Kriszti fél hat óta fent van már. Élénk tekintettel ül a számítógép előtt, hosszú francia manikűrözött körmei ütemesen kopognak a fekete billentyűzeten. Vasalt nadrágja és hajszálcsíkos, rózsaszín blúza kivasalva és összehajtogatva pihen az ágy szélén. A redőny még nincs felhúzva: a napfény csak az apró réseken át szűrődik be a szobába, a levegőben csillogó apró porszemeken megtörve pedig fényes foltokat vetít a virág-tapétás falra. Kriszti hátrasimítja rövid, barna haját és sóhajt egyet. Ma sem lesz könnyű napja: tízkor megbeszélés, majd egykor ebéd a hivatalban, délután be kell mennie a bankba új kártyát igényelni, azután öttől tárgyalása lesz a cég egyik partnerével, este pedig még át kell néznie a pályázói önéletrajzát. Talán fél tízre végez. Kriszti élvezi a fárasztó életet, a folyamatos pörgést, igazán ettől látja szépnek és értelmesnek a létezést. Harminckét évesen még elég aktívnak és tettrekésznek érzi magát ahhoz, hogy feszített tempóban dolgozzon abban a bizonyos „rohanó világban”. Mert lehet, hogy a világ rohan, de ő gyorsabb akar lenni nála. A versengés és a néha lehetetlennek tűnő célok elérése hajtják csak igazán őt.
Lassú mozdulatokkal megmasszírozza egy kicsit mindkét vállát, aztán lezárja a számítógépét, és az órájára pillant: nyolc óra harmincöt. Kiveszi az asztal alól aktatáskáját, előkeresi belőle a kocsikulcsát, és már indul is.

Már fél tizenegy is elmúlt. A hetes ajtó mögött Carmen fehér hálóingjében még mindig a legédesebb álmait alussza. Három órára ért csak haza a bárból. Nem egy amolyan leszakadt szórakozóhely, vagy egy útszéli kocsma ez, hanem egy igazán előkelő bár a Dorottya utcában, ahol pultosként dolgozik az olasz lány. Carmen ötéves korában költözött Magyarországra az apjával, és azóta is itt él Budapesten, jó pár éve már egyedül, a nyelvet pedig magyarokat is meghazudtoló módon beszéli. Már senki sem gondolja őt kívülállónak, hiszen az emberek tudják, hogy ő csak Carmen a bárból, rózsákkal a hajában, fehér ruhában, hangos nevetéssel, őrült temperamentumos olaszsággal. És Carment mindenki kedveli.
A szálkás, fehér nyitott ablakot egy heves szellő becsapja, a lány pedig összerezzen és kinyitja a szemét. Kisvártatva újra a párnába fúrja a fejét, és megpróbál visszaaludni, de az óra erősödő kattogása és az ablakon át beszűrődő vakító napfény azt sugallják, ideje lenne inkább felkelni. Nyújtózkodva odébb dobja mintás párnáját, kezébe veszi a telefonját, majd szemét apró résnyire húzva elolvassa a tegnap este érkezett üzeneteit. Az egyiket a főnöke írta, az aznapi beosztásról, a másikat pedig Rina. Választ pötyög mindkettőre, aztán kimegy a fürdőszobába megmosni az arcát. Miután végez, a konyha felé veszi az irányt, a szekrényből kivesz egy fekete fazekat, vizet tölt bele, és nekiáll főzni.

- Gyönyörű ez a sál – simít végig a barna anyagon Carmen. – Új?
- Köszönöm – válaszolja Kriszti mosolyogva. - Nem. Igazából már elég régi. Nemrég találtam rá a fiókban. Már nem is tudom, honnan van.
- Nekem is van egy hasonlóm. Még apától kaptam. Akkor vette, amikor az egyik nyáron visszamentünk Rómába – tűnődik el nosztalgikusan és kezét a pad szélének támasztja. Hosszú ujjain gyűrűk sokasága csillog: arany-, barna- és narancsszínben játszanak, és minden mozdulatára föl-le mozognak. Hosszú szabású, bő kék blúza igazi drámai Carmenes hatást kelt, fehér nadrágja tökéletesen simul a lábaira, ahogyan keresztbeteszi őket.
- Sokszor voltál azóta Olaszországban?
- Apával sokáig minden nyáron visszamentünk. De már nem voltam ott, legalább három éve… sőt, lehet, hogy négy.
- Hiányzik?
- Szeretek itt élni – vonja meg a vállát. – De azért hiányzik, persze.
-  Egyszer voltam Firenzében. Én alig bírtam otthagyni – jegyzi meg nevetve Kriszti és ránt egyet a táskája pántján. – Egyébként, dolgozol ma?
- Igen. Hatkor kezdek.
- Sokáig bent vagy?
- Hát… kettő-háromig mindenképp. De péntek van, ilyenkor mindig többen jönnek, és tovább is maradnak.
- Csodálom, hogy bírod!
- Ezt pont te mondod? – nevet fel a lány. – Neked egész nap rohangálnod kell. Olyan a munkatempód, hogy követni alig bírom. Én meg igazából egész nap csak pihenek, estére kell csak összeszednem magam.
- Nekem meg az nem menne – jegyzi meg Kriszti, de azért érzi, hogy ezt a hirtelenjében, tudattalanul is lejátszott „kinek nehezebb a munkája?”- versenyt ő nyerte. És azonnal mérhetetlen boldogság tölti el.
Carmen belerúg szandáljával a pad lábába és újra Kriszti felé fordul.
- Hová mész egyébként?
- Most jöttem vissza a cégtől. El kellett halasztanunk a megbeszélést, és gondoltam addig hazajövök, és nekikezdek a pályázós önéletrajzoknak.
- Nem jössz be egy kicsit inkább hozzám? Főztem ebédet is. Ehetnénk együtt – ajánlja föl készségesen Carmen. – Persze, csak ha nem sürgős a dolgod.
- Ha jobban belegondolok… egyébként is csak este akartam nekikezdeni. – Kriszti ritkán engedélyez magának ilyen kihágásokat a mindennapos, kötelező rohanásban, de most az egyszer kivételt tesz. Egyébként sem aludt túl jól, Carmen főztje pedig százszor finomabb, mint bármi, amit a hivatalban készítenek. És amúgy is szívesen beszélget a lánnyal.
- Szuper. Akkor, mehetünk is fel, ha gondolod – mondja Carmen, és feláll a padról. Csak napozni jött ki a ház elé, de megörült Kriszti társaságának. És egyébként sem akar egyedül ebédelni.

Anna barackszínű balerinacipőjében megáll a tér közepén és körülnéz. Rinát közel-távolban sem sikerül felfedeznie. Pedig ő is később érkezett, több mint tíz perccel, és azt hitte, talán már itt lesz a lány. Persze megszokhatta volna már, hogy Rina mindig elegánsan betartja a fél óra késést.
Szőke haját vállára söpörve leül a szökőkút szélére és a táskájából elővesz egy mentolos cukorkát, majd szájába veszi. Hunyorítva felnéz az előtte elterülő cirkalmasan díszített épület tetejére. Valahogyan mindig is vonzotta ez a nyüzsgő tér közepén elterülő, csupa tiszteletet sugárzó, minden részletében tökéletes házsor. Igazán ő sem értette, miért érzi olyan különlegesnek ezt a helyet, hiszen Pest szinte bármelyik szegletében találkozhat hasonlóval, de a szívéhez valahogy mindig csak ez állt közel. Fiatalabb korában sokszor elképzelte, hogy felnőttként majd ott éli különleges életét, akár egy igazi úrinő, esténként a legdrágább helyeken szórakozik, rövid fekete ruhájában gyönyörű dívaként végigtáncolja az éjszakát.
Azóta is irigyli azokat, akik tényleg ott élhetnek.
Tíz-húsz perc is eltelik, mire Anna látóterében feltűnik egy apró, rózsaszín-fekete folt. Rina a fagyizó mellől, sietős léptekkel halad a lány felé, kezében legalább öt rajzmappával. Egyik szemébe lógó hajtincsén kékszínű festékfolt éktelenkedik, fekete fűzős cipőjének benyomódott orra arról a tegnapi apró balesetéről árulkodik, amikor is figyelmetlenségből rárakta a lábfejére a rajzállványt. Lihegve áll meg Anna előtt és rögtön szabadkozni kezd:
- Bocsi, ez most komolyan nem az én hibám volt! A szakvezető feltartott, és folyamatosan a képemről kérdezgetett. Ez miért van rajta, az miért van rajta… mintha mindennek olyan hatalmas oka lenne! Odarajzoltam és kész. Pont. Elintézve! – magyarázza rendkívül beleélve magát a történtekbe.
 - A szakvezető – ismétli meg Anna elfojtott nevetéssel.
- Igen, a szakve… most miért nézel rám így?! Jó, rendben. Én voltam a hibás. Nem figyeltem az órát, és teljesen belemerültem ebbe az új rajzba. Aztán meg úgy rohantam, mint az őrült. A szakvezető rám sem nézett.
- Jól van, na, mutasd mit rajzoltál! – lép túl azonnal a szőke lány barátnője ügyetlen magyarázkodásán.
- Nem. Ez titok.
- Rendben – bólint egy aprót Anna, aztán amikor Rina már nem figyel oda, kikapja a kezéből a mappáit és lerakja őket maga mellé.
- Neee – tör ki Rinából a hang kétségbeesetten. Az összes rajzát fenntartással kezeli és egyikkel sem elégedett soha igazán. Másoknak pedig legtöbbször fél megmutatni őket, még akkor is, ha eddig senkitől nem kapott rájuk rossz visszajelzést.
Ez érthető is. Rina rajzai döbbenetesek. Szinte megfoghatóan élethűek, és nem csupa unalmas témát dolgoznak fel, mint a naplemente, rét, egyhangú portrék vagy fantáziátlan csendéletek. A képei valami merőben új szemszögből láttatnak mindent: egy földön heverő papírzsebkendőt is képes úgy a vászonra festeni, hogy egy modernkori Mona Lisa- jelentőségű alkotás kerekedjen belőle. Az utcaképei szokatlanok és akár egy pillantás után is képesek elvarázsolni, még az arra legkevésbé fogékony embereket is.
- Ez gyönyörű – veszi ki a legfelső képet, az újat, amit Rina délelőtt rajzolt, a mappából.
Egy lány áll rajta, a kezében összecsukott esernyővel és az égre néz, kitárt karokkal. A hajára esőcseppek sokasága hullik, fekete szemfestéke pedig oldalt folyik le a szeméről. Mégis nevet.
- Köszönöm. De…
- Nincs de. Ez gyönyörű. Pont! – vág elejébe Anna Rina magyarázkodásáradatának.
- Köszönöm.
- Akkor, merre menjünk vásárolni?
- Akarok egy zakót. Rózsaszínt. A másikban elszakadt a bélés, és már nem tudom normálisan megvarrni.
- Én meg kinéztem magamnak egy szoknyát már előző héten. Fekete színű, oldalt cipzáros. Nagyon tetszik.
- Akkor neked szoknya, nekem zakó. Ja, meg egy farmernadrág is kéne. Láttam szuper sortokat a fodrász melletti butikban. Volt rózsaszín is. Ja, és le vannak árazva!
- Akkor megnézem azokat is. Csak mostmár legyen meleg, hogy hordani is tudjuk.
- Nagyon várom a nyarat – bólogat Rina egyetértőn. –Gabihoz nem nézünk be? Azt mondta, hozott új blúzokat.
- Rózsaszínt, mi?
- Hogy találtad ki…?

Hangosan verődnek vissza D léptei a keskeny mellékutcában. A kezében szürke zenelejátszóját szorítva kikerül egy régi Skodát és ügyetlen léptekkel áthalad az utca másik felére. Hátizsákja lazán lóg oldalán, majdhogynem leesik fekete ingválláról.
 A művészmoziban mára tűzték ki a kedvenc rendezőjének legújabb, elvont filmjét, és háromkor kezdődik a bemutató. Már nagyon várta.
Belép a sötétített forgóajtón és magába szívja a parfüm, pattogatott kukorica, kóla és fülledtség édes egyvelegét. Hátranyúl a zsákjába és előveszi bőrpénztárcáját, majd kiszámolja a már jól megszokott összeget a pénztárosnőnek. Vesz egy kukoricát, de üdítőt nem, a zsákjában még maradt egy fél üveg víz, az elég. A hetes teremben felvillannak a reklám első fényei. D lassú léptekkel bemegy, leül az ötödik sorba és lábát kényelmesen az előtte lévő ülésnek támasztja. Meg is teheti: a mozi majdhogynem üres. Fölötte pár sorral ülnek még ugyan egypáran, egy öreg, fekete hajú nő, egy csókolózó szerelmespár, akik valószínűleg akkor sem fognak felhagyni tevékenységükkel, amikor elkezdődik a film, és egy fiatal költőnő, akivel a fiú már máskor is összefutott a moziban, és kellemesen el is beszélgetett. Na, igen, D kedvenc rendezője nem vonz éppen széleskörű nézőközönséget. Csak azok az emberek ülnek be a filmjeire, akik pontosan olyan szédült művészlelkek, mint ő.
D már a kukoricája felénél jár, mire a reklámblokk véget ér. Kérjük, kapcsolják ki telefonkészülékeiket, kezdődik a film!

Ötöt üt az óra fekete mutatója a Tóth Árpád sétányon. A nap fénye már rég nem jár olyan magasan, az útszéli padokra egyre szürkülő árnyék vetül. A déli nyüzsgés is halkulni kezd.
Rina és Anna nevetve kanyarodnak rá a sétányra, kezükben színes-feliratos táskák sokaságával. Egymást lökdösve, a másik szavába vágva sétálnak a macskaköveken, végig a házsor mentén. Anna fellép az út menti padkára és egy kötéltáncos ügyességével egyensúlyoz rajta végig. Közben beszél és beszél, történetei és nevetnivaló megjegyzései mintha kifogyhatatlanok lennének. Rina lassan halad mellette és mosolyog.
Anna nevetése olyan tökéletes – fordul meg a fejében a gondolat. Az egész élete benne van a nevetésében. Az is pont olyan tökéletes.
Egészen szép lány, ha megállapíthatok ilyet. Érdekes báj öleli őt körül: naiv és kislányos, ugyanakkor mégis benne van a komolyság. Tökéletes barátnőként viselkedik. Mindig őszinte velem. Nyílt. Nem fél megmutatni az igazi önmagát. Arcán mindig csak a kiegyensúlyozottságot és a boldogságot látom.
Persze. Lehetnék én is olyan, mint ő.
Anna leugrik a járdaszegélyről és a közeli padra mutat.
- Az ott nem D?
- De – bólint egy aprót Rina.
D annyira különc. Furcsa ingekben és vasalt nadrágokban jár, és képes naphosszakat a padon ülni, bámulni a sétányt és írni. Néha, ha mindketten kint vagyunk, ő a notesze fölé hajol, én meg a rajzlapomat veszem a kezembe, és mindketten belemerülünk a saját kis világunkba, messze a sétánytól. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha ezekben a világokban találkoznánk egymással.
Tulajdonképpen, elég kedvesnek tartom D-t.
- Szia! – köszön Anna kedvesen a fiúnak.
- Sziasztok – néz föl D álmosan a lányokra. – Csak nem… vásárolni voltatok?
- Hogy találtad ki…?
- Csak egy tipp volt – mosolyodik el. Anna lerakja a táskákat a földre és odaül a padra, D mellé.
Rina megáll mellettük.
- Mit írsz? – kíváncsiskodik Anna. – Persze, csak ha nem titok.
- Csak egy verset. Lehet, hogy elviszem a szerkesztőmnek. Talán ez még belefér azokba az unalmas rovatokba is. – D egy kiszakított lapot nyújt Anna felé, a lány pedig elveszi azt tőle. Azután percekig csak némán ül, és olvas, néha hosszan lehunyva hosszú szempilláit teljesen a vers bűvkörébe kerül.
Végül ennyit mond:
- Ez nem semmi. Tudod te, hogy mennyire tehetséges vagy?
D megrázza a fejét és zavartan kikapja Anna kezéből a papírt. Rina csak áll, továbbra is, szemét le sem véve kettejükről, és megszorítja a táskája fülét a kezében.
- Remélem, hogy a szerkesztőd beteszi majd az újságba – szólal meg a szőke lány.
- Én is – bólint röviden D. Rina nem szólal meg. Pedig érdekli a vers.
- Mikor lesznek a vizsgáid? – kérdezi a fiú Annát.
- Jövő héten lesz az első. Most még szorgalmi időszak van.
- Irigyellek, hogy bírod. És téged is, Rina. Az egyetem valahogy nagyon nem nekem való.
Rina furcsa fintort vág, mintha mosolyogni próbálna, és még jobban megszorítja a táska fülét.
- Te csak írj – nevet Anna, aztán karórájára néz. – Azt hiszem, most viszont mennem kéne. Nem marad időm a tanulásra.
- Persze. Sok sikert a vizsgádhoz! – mosolyog D, aztán segít a lánynak összeszedni a táskáit.
- Szia!
- Sziasztok!
- Szia – morzsolja el a köszönést ajkai között Rina. A földet bámulva összehúzza magán zakóját, aztán tétova lépésekkel követi Annát. Számtalanszor visszanéz még az egyre távolodó padra, az egyre távolodó D alakjára és mélyet sóhajt.
Carmen éppen elfordítja szürke kulcsát a zárban, amikor Rina és Anna megérkeznek.
Hogy lehet valakinek ennyire gyönyörű haja? – Anna csalódottan túr saját, szőke loboncába. Carmen egésze olyan lenyűgöző. Nem tudnék senki hozzá foghatót mondani. Mintha csak a saját álmunkból a valóságba rángatott képzelgés lenne. Ha ránézel Carmenre, mindent megtalálsz benne, amilyen lenni szeretnél.
 - Munkába mész? – érdeklődik Rina.
- Igen. Oda – válaszol kedvesen Carmen. – Nincs kedvetek szórakozni egy kicsit? Gyertek velem!
- Tanulnom kell – tiltakozik azonnal Anna.
- Nekem öt beadandóm van holnapra. Szerintem hajnalig elleszek velük – mondja letörve Rina is.
- Kár – görbíti le tökéletesen piros ajkait Carmen. – De nemsokára itt a nyár. A szabadság! Remélhetőleg nekem is – nevet fel.
Minden nap egy csillogó luxusbárba jár és végigtáncolja az éjszakát, ha csak a pult mögött is. Pont, mint egy díva. Pont, mint egy különleges úrinő. És bírja, nem úgy, mint én.
Azon sem csodálkoznék, ha hamarosan megvenne egy lakást a tér közepén.
Carmen hamar otthagyja a két lányt, sietnie kell a bárba. Végigsétál az úton, egyre feszítettebb tempóban, hogy elérje a korábbi villamost. Rendes körülmények közt gyalog szokott menni, de már így is késében van.
Carmen az egyetlen ember a világon, aki hosszú fehér ruhákban jár és az emberek ezért mégsem nevetik ki, hanem csak még jobban szeretik őt.
Anna kiveszi a táskájából a bejárati ajtó kulcsát, amit Carmen figyelmetlenségből az orruk előtt bezárt. A táskákkal egyensúlyozva, ügyetlenül próbálja eltalálni a kulcslyukat, és mikor harmadszori próbálkozására sem talál bele, Rina megkegyelmez neki, és nevetve segít.

D előveszi tollát és felüti barna noteszát, középen.
Ez is egy tökéletes nap volt.
Először kimentünk a parkba, inni egy kis Sangríát. Borús volt az idő, az ég olyan nagyon szürke, olyan nagyon sötét. Olyan távoli. Végigsétáltunk a kopott betonon, mi ketten. Néha meg is csúsztunk, talán csak a pocsolyákon. Barna sötét, és sáros volt az avar, mi meg a fűben ültünk és csak ittuk a Sangriát.
De az is lehet, hogy sütött a nap.
Aztán megnéztünk egy filmet is. Nem emlékszem a történetére. A címére sem igazán.
Persze, hogy nagyszerű volt ez a nap. Hamar el is fáradtunk, és hazajöttünk, mi ketten.
Nincsenek barátaim. Voltak, valamikor még nagyon régen, de már nem emlékszem, milyen is volt igazán az. Másoknak itt a sétányon vannak igazi barátai. Például Rinának. Anna és ő mindent csak együtt csinálnak. Kint nevettek ma ők is a parkban.
Persze én sem vagyok egyedül. Egy barátom, egy hűséges, igazi, önzetlen barátom mindig velem van, és tudom, hogy soha nem hagy el. Mi is mindent együtt csinálunk. Régen még nevettünk is, de most már nem szokásunk.
Rina csodálatos lány. Hosszú, hullámos fekete haja van, és a szeme is olyan sötét, furcsa, amikor belenézek. Persze nem sokszor néz rám. Csak ha elsétál mellettem tömött rajztömbjével, leül a padra, a ház elé, akkor néz néha felém. Felénk. Hosszú, nagyon hosszú tollvonásokkal rajzol, és sokszor behunyja a szemét. Mintha nem is azt festené, amit lát, hanem amit elképzel, az előtte lévő dolgok pedig csak minden rajzának a körvonalát adnák. Néha furcsa tizenheteseket fest, először kékkel, aztán feketével és rózsaszínnel. Nem igazán értem miért teszi, biztosan ez is csak a művészet része. Ritkán látok bele a rajzaiba, de amit látok, az gyönyörű. Pont ahogyan Rina is.
Szeretem, amikor mindketten csak kint ülünk és teljesen belefeledkezünk az alkotásba. Ilyenkor tudom, hogy mindketten eltávolodunk a sétánytól, de valahogy mi ketten mégis együtt maradunk, a padon ülve.
A lemenő nap árnyékba borítja az utolsó padot is a tizennégyes ház előtt. D összecsukja a noteszát és feláll. Barna kabátja suhogva ér a bokor leveleihez, ahogyan lassú léptekkel elindul a járdán.

Kriszti üres tekintettel ül az irodájában. Levesz egyet az előtte tornyosuló papírok közül és rákanyarítja aláírását. Aztán még egyre és még egyre, szinte gépiesen húzza végig golyóstollát a vékony, fehér anyagon. Sóhajtva bekapcsolja a monitort, aztán rövidesen csalódottan ki is nyomja azt. Még mindig nem jött meg az üzenet, amire órák óta vár.
- Zavarhatok egy pillanatra? – kopog zavartan az egyik alkalmazottja, Lídia.
 - Mondd – mondja Kriszti kimérten.
- Megvannak az új eladási statisztikák, és valamit egyszerűen nem értek… - a nő szemüvegét orrán feljebb tolva közelebb lép főnökéhez. – Nézd a márciusi adatokat!
Kriszti elveszi a mappát és belenéz.
- Biztos megint elrontottak valamit lent. Elméletileg szakképzett közgazdászok, de igazából még háromig sem tudnak számolni! – dühöng Kriszti. – Küldd vissza, aztán majd holnap foglalkozom vele!
- Rendben – bólint Lídia. – Akkor…
- Dolgom van. Szia!
- Szia… - A nő kissé sértődötten elveszi a mappát Krisztitől, aztán kimegy. Az ajtócsapódás tompa puffanással visszhangzik a szűk folyosón.
Hosszú körmeivel feszülten dobol Kriszti a fehér asztallapon. Dolga van, de még mennyi dolga! Csak egyszerűen összpontosítani nem tud, semmire. Szórakozottan beletúr a hajába, majd fekete hullámcsatját szétfeszíti hüvelyk- és mutatóujjával. Aztán sóhajtva ráejti a klaviatúrára.
Lefűzhetném az új kimutatásokat. Az majd kikapcsol egy kicsit, utána pedig vissza tudok térni a munkába – gondolja.
Kihúzza a legfölső fiókot, hogy megkeresse kékszínű tartóját, de a kezébe akad egy újság. Talán három-négy hónappal ezelőtti lehet, a széle már kicsit megviseltnek tűnik. Egy helyi hírlap az, egy gazdasági, kulturális, politikai és művészeti újság, az, aminél D is dolgozik. Kriszti újra felsóhajt.
D-nek valószínűleg soha nem voltak olyan problémái, mint nekem. Eltelik a feje fölött a nap és őt ez a legkevésbé sem zaklatja föl. Nem siet, nem aggódik, nem kerget semmit. Csak ül, ír és mosolyog és lehet, hogy nem is tesz semmi különöset, de legalább él, az ő különleges világában. Végtelen értékeket rejt magában és mintha minden mondatával valamilyen mélyből jövő bölcsességet fogalmazna meg. Ha D beszél, csak rá tudok figyelni.
Egyszer olvastam az egyik versét az újságban, és legalább annyira elvarázsolt, mint a fiú jelenléte. Mintha a sorokon keresztül saját magát, mély hangon szólaló bölcs és érzékeny valóját, különös auráját is át tudná adni az olvasóknak. Szerencsés ember az, aki olvashatja a verseit. Szerencsés ember, aki ismerheti ezt a fiút.
Kriszti visszacsúsztatja az újságot a felső fiókba, majd gyorsan be is csukja azt. Idegesen megfordul a székével és levesz a polcról egy új mappát. A lefűzés. Az majd kikapcsolja.

A fényes bárpult simára csiszolt lapján koktélospoharak sorakoznak: a rózsaszín-piros hangulatfény különleges élénkséggel törik meg a színes-illatos italokon. A bárszékeken még csak egy ember foglal helyet: egy fekete hajú, tetőtől talpig drága ruhákba öltözött nő, aki meglett korát meglehetősen sok sminkkel próbálja ellensúlyozni. Int Carmennek és rendel egy italt. Carmen mosolyogva üdvözli törzsvendégét, aztán a napjáról kérdez, mire ő fáradt tekintettel ecsetelni kezdi problémáit. Aztán rendel még egy italt. Carmen felé nyújtja a poharát, a nő pedig azonnal meghúzza azt. Fekete parókája félrecsúszva szabadon hagyja feje tetejét, ahogyan újra visszafordul a lányhoz.
- Ezt nem hiszem el! – szólal meg a raktárból kifelé jövet Carmen főnöke, Gábor. – Már megint hová tűnt a Bourbon whisky?
Carmen kiejti kezéből a koktélkeverőt és hátrafordul.
- Nézted már hátul?
- Mindenhol néztem. Tegnap érkeztek meg, és máris hiányzik egy!
Carmen megvonja a vállát. Az előtte lévő pohárba önt egy kevés kókuszlikőrt és ananászlevet, majd egészen elmélyül a kevergetésben.
- Őrület – méltatlankodik tovább Gábor. – Hétfőn az a pezsgő, előző héten meg két üveg Jäger…
- Lehet, hogy azok a beszállítók annyira nem megbízhatóak – folytatja Carmen, még mindig a koktélospohár fölé hajolva. Beleönti a fehér rumot és egy kevés jeget, majd nekikezd a díszítésnek.
- El fogok velük beszélgetni, ne félj! – A férfi ledobja a hűtőládát Carmen mellé és utasítja őt: - Ezt használd! Az a jég már teljesen megolvadt.
- Rendben - bólint a lány, és a következő poharat is megtölti likőrrel. Az este még éppen hogy csak beindult, de Carmen már fáradtan dörzsölgeti a szemét. Kimerítőnek érzi minden egyes apró mozdulatát.
Talán Krisztinek igaza volt. Talán tényleg fárasztó ez a munka, talán tényleg csoda, hogy bírom. Igazából, nekem mindegy. Kriszti mindent bír. Egész nap talpon van, rohan, meg sem áll, kitartó, mindig küzd és vannak céljai. Őszinte, igazi, értékes céljai, amiket el is ér. Kriszti mindent elér. Ő biztosan folytatná most is, erején felül.
Kivesz egy törlőrongyot és sóhajtva a pultra dobva törölgetni kezdi azt.
Van értelme. Nyilván. Majd egyszer megtalálom. – Fejében ezt a három mondatot ismételgeti szüntelenül.
Indulatosan beledobja a rongyot a szemetesbe, aztán letörli jobb szeme alól a fekete, elkenődött szemfesték-karikát és visszafordul a vendégekhez. 
- Kisasszony! Egy B-52-t!
A magas, rendkívül jóképű férfi határozottan mosolyogva szól Carmenhez.
- Azonnal – fordul vissza szempillarebegtetve a lány, és máris nekiáll elkészíteni a férfi italát. Jobb kezével hátrasöpör a füle mögé egy kósza hajtincset és mélyít fehér ruhája dekoltázsán. Pár perc, és már le is teszi a pultra a háromszínű italt.
- Szeretné, hogy meggyújtsam a tetejét? – kérdezi Carmen. A B-52 koktélnak ugyanis ez egy sajátos elkészítési módja.
- Hmm – húzza végig a kezét a férfi a poháron. – Már így is elég nagy itt a forróság.
Carmen rákönyököl a pultra és közelebb hajolva válaszol.
- Szerintem is.

Kreatív művészet. Első feladat: készítsen grafitrajzot a következő témában: király és királynő.
Rina a fejét fogja, miközben elolvassa az első beadandója témáját. Király és királynő? Mi ez, óvoda kiscsoport? – forgatja meg a szemét. Eddig szerette a kreatív művészet óráit, de nemrégiben új tanárt kaptak, aki folyamatosan rosszabbnál rosszabb témaötletekkel terheli a diákjait. Rina ugyan elrugaszkodhatna a téma gyerekes felfogásától és alkothatna valami igazán lenyűgözőt, de már gondolkodni sincs kedve. Elővesz egy üres lapot az egyik mappájából és unottan firkálni kezd. Király meg királynő. Nagyszerű.
A királynő hamar megvan. Hosszú, abroncsos, csipkés-tüllös-habos szoknya, pántos felsőrész, gyémántkövek a nyakában, aranygyűrű az ujján. Fekete, hosszú haj, barna szem, és egy anyajegy a szeme alatt, mert hát miért ne hasonlíthatna rá a királynő? Még egy korona a fejére, és kész is.
Jöhet a király. Nevetségesen tapadós nadrág, cirkalmas aranydíszítésű kabát, félhosszú barna haj, sötét tekintet, izmos karok, vonzó és mégis rémítő félmosoly, mert hát miért ne hasonlíthatna…
Rina félredobja a ceruzáját és előkeres egy radírt. Teljesen rosszul helyezte el a rajzát a képen, sőt mi több, még a méreteket sem találta el. A királynője szinte a lap aljára került, míg a király a tetején van, és sokkal nagyobb is nála. Inkább nem is vesződik a radírral, félredobja a lapját és egy újat vesz elő.
Az alakjait ugyanolyanra rajzolja, mint az előző alkalommal, csak a királynő még ártatlanabb lesz, a király szigorú tekintete pedig félelmetesen keménnyé válik. És az elhelyezés! Tényleg nagyon fáradt lehet, hiszen ismét nem találta el jól. A királynője szinte kisegérként bújik meg a lap alján, a király pedig fensőbbségesen nézi a tüllös-habos ruhájában fuldokló nőt. És a kabátján a furcsa minták… igen, közelebb hajolva Rina tökéletesen megbizonyosodik róla, hogy tizenheteseket formáznak.
Légzése egyik pillanatról a másikra szaporává válik. Idegesen előveszi a radírját és erősen a papírra nyomva azt, hirtelen mozdulatokkal próbálja eltüntetni a rajzát. Nem nyugszik addig, amíg minden egyes vonal, minden apró grafitnyom el nem tűnik róla. Amikor végzett, előveszi az előző rajzát is, és arról is leradíroz mindent. Aztán durva mozdulatokkal, fogait összeszorítva széttépi őket és beledobja a szemetesbe. Hangosan sóhajtva dől rá az íróasztalára, mint egy kifulladt harcos a csata után.
Mert tényleg volt egy királynő. Egy királynő, akit megalázott a gonosz, félelmetes és kegyetlen király.
Három éve történt, amikor tizenhét éves volt. Nem félt még a világtól, az emberektől. Nyílt volt, barátságos és ismerkedett, mindenkivel. Fiúkkal. Azon a bizonyos estén is így viselkedett. Az egyik osztálytársának volt születésnapja és lent voltak a Balatonnál. A nyáreste, a forróság és a tóparti romantika megszédítették Rinát. Naiv volt és jóhiszemű, és kiment a fiúval a stégre. Emlékszik a holdfényben csillogó barna, félhosszú hajára, sötét szemeire, izmos karjaira és vonzó félmosolyára.
Rina nem akarta. Egyetlen porcikájával, elvétett gondolatával, félreérthető szavával sem akarta. De megtörtént. A lány ottmaradt megalázva, könnyekkel az arcán, tizenhét évesen.
Három éve nem bízik senkiben. A lányokkal még csak-csak megtalálja a közös hangot, de igazán nyílt velük sem tud lenni. A fiúk, férfiak pedig sehogy nem férkőzhetnek a közelébe. Hogyan is férkőzhetnének! Rina mindenkiben ugyanazt a kegyetlen, félelmetes, sötét tekintetű fiút látja, aki ott volt vele a Balaton-parton. Még egy ártatlan szemű, csendes költőben is, aki kint ül a parkban és Sangríát iszik, és akinek a tekintetében Rina igazán el tudna veszni.
A lány felemeli a fejét az asztalról és remegő kézzel hátrasöpri a haját. Tollával kihúzza az első feladatot, és továbblapoz, a következőhöz.

Két lakással arrébb Anna egy vaskos könyv fölé görnyed, kezében sárga szövegkiemelővel és végighúzza azt a sorokon. Nem hagy ki semmit, egyetlen betűt sem. Ez úgyis csak az első kör. Aztán jöhet a narancssárga toll, amivel már csak minden második szót emel ki, aztán egy kék és végül a fekete, amivel már tényleg csak a törzsanyagot húzza alá. Ez a jól kidolgozott rendszere. Ha így tanul, valahogyan jobban a fejébe megy minden.
Amint végzett eggyel, ásítva továbblapoz a következő oldalra. Már kilenc óra lesz lassan. Az íróasztalon egy félig elfogyasztott szendvics pihen, ez Anna vacsorája. Üdítőt viszont nem hozott magának, pedig már egészen szomjas. Feláll a székről, betolja azt helyére, és elindul a konyha felé. Akkor már viszont érzi, minden porcikájában, hogy kezdődik. Újra kezdődik.
Egész nap nem volt valami rendben vele, de most kijön rajta minden. Először a dolgok olyan messzire kerülnek tőle. Mintha nem is otthon lenne, nem az ismerős szobája narancssárga falai között, jogtanulás közben, agyában azzal a gondolattal, hogy szomjas és ki kéne mennie vízért. Nem, valahová nagyon eltávolodott, ugyanarra a helyre, ahol már számtalan alkalommal volt. Ahol minden furcsa és semmi sem igazi. Ahol rátör a pánik.
Mondtam Rinának, hogy maradjon velem. Hogy én majd tanulok, ő meg csak rajzol, ígérem, nem fogom zavarni, csak legyen velem, csak ne hagyjon egyedül! De elment.
El fog múlni. Mindig elmúlik. Mindig véget ér, csak rajtam múlik, milyen hamar. Nincs okom a pánikra, az égvilágon semmi okom nincs rá! Itt vagy Anna. Itt vagy!
Visszaugrik a székre és a fejét lehajtva az íróasztalra. Számolni kezd, aztán megfogja a könyvét és próbálja visszahozni magát a sorokkal, de a szíve még mindig őrültmód dobog.
Elég! Elég! – ismételgeti magában. Már maga sem tudja, rajta múlik-e igazán az egész.
Pár éve kezdődtek a pánikrohamai, amikor elköltözött otthonról. Az első ijesztő volt. Úgy érezte magát, mint aki azonnal megőrül. Aztán elmúlt, lassan, ahogy az összes többi is. Mostmár tudja, min megy keresztül ilyenkor, és legalább ez megnyugtatja. Néha sikerül elnyomnia magában a félelmet és ottmaradni a „valóságban”, néha meg átesik a pánik oldalára, és onnan kell összeszednie magát.
Még tíz másodpercig Anna szemei csukva maradnak, aztán felemeli a fejét az asztalról. Szőke haja összekócoltan hullik vállára, szeme körül szétkent festékkarikák kenődtek a bőrére. Újra érzi a szobát maga körül, a szíve dobogása pedig lelassul. A könyvet visszateszi maga elé, aztán bizonytalan mozdulatokkal kezébe veszi sárga szövegkiemelőjét. Olvasni kezd, értőn és odafigyelve. Már minden egyes idegsejtjével csak a tananyagra koncentrál.
A víz meg várhat.
 
Kriszti egy órával ezelőtt érkezett haza. Berakott egy mosást és kiteregette a friss ruhákat, főzött egy teát, megvacsorázott, gyorsan lezuhanyozott és már ült is le a számítógép elé. Mert hátravannak még azok a bizonyos önéletrajzok!
Nem szereti ezt csinálni. Legszívesebben másra bízná a munkát, ha tehetné, de mivel ő a cégvezető, és egyedül az ő érdeke az, hogy megfelelő munkaerőt alkalmazzon, muszáj végigolvasnia mind a hetvennyolc jelentkezési lapot.
Rögtön az első egy szemüveges, egészen jóképű férfi. Negyven körül lehet. A képe alapján nem túl bizalomgerjesztő – gondolja Kriszti magában. Sunyi. És megbízhatatlan! Úgy látom, van felesége. Még gyerekei is! Rejteget valamit. Egy titkos szerető, két élet, hazugságok. Ott fogja hagyni a családját, már most látom.
Tovább is lép a következő pályázóra. Egy fiatal, szőke lány az, a fotója a saját, általános iskolás, fehér vászon elé székre ültetett kényszermosolygós –képeire emlékezteti. Lejjebb látja, hogy huszonhárom éves, friss diplomás. Egészen képzettnek tűnik. A személyes kompetenciái is rendben vannak. Családi állapota: kapcsolatban.
Kriszti továbblép a harmadik pályázóra. Képet nem csatolt, az önéletrajza is hiányos, semmi profizmus. Már át is ugorja. A következő ismét egy nő, Krisztivel egyidős lehet. Rövid fekete haja van, vastagkeretes szemüvege és kedvesen mosolyog a kamerába. Elsőre szimpatikus Krisztinek. Ahogy továbbolvas, kiderül, hogy nem tévedett: valóban harmincéves, a Corvinuson végzett öt évvel ezelőtt. Nem kezdő, és ez jó. Kriszti még lejjebb görget, és megnézi a családi állapotát. Egyedülálló.
Szegény nő. Ráférne ez az állás. Hiszen egyedülálló. Pocsék lehet az élete. Unalmas, szörnyű, kínzó, fájdalmas és értelmetlen!
Kriszti dobolni kezd ujjaival idegesen a billentyűzet mellett. Egyáltalán miért kell ezt csinálnia?  Hiszen nem érdekli őt mások életének sikere. Sikertelensége meg főként nem! Megtapasztalta ő az eléggé a saját életében. Persze, van egy nagyon jól futó cége, céljai, amiket el is ér és fáradhatatlan természete. Szereti, amit csinál, hát hogyne szeretné!
Csak valahogy őt nem szereti senki.
Már két éve, hogy vége. Épp ideje lenne túllenni rajta, persze. Mondani mindent olyan könnyű. Kriszti szerette a férjét, még akkor is, amikor T már nem szerette őt. Mindent félredobott azért a másik nőért. Meg sem próbálta helyrehozni a kapcsolatukat. A lehető legegyszerűbb utat választotta, mert félt gondolkozni. Öt évet voltak együtt, három év házasságukból pedig csak egy volt igazán boldog. Nem volt fiatal Kriszti, mégis olyan buta hibát követett el, amit tizennyolc-tizenkilenc évesen szoktak megtenni. Persze ő akkor nem érezte hibának. Mert igazán szeretett.
És most is szeretne ő, ha lenne kit. Néha azt gondolja, a siker pótolhatja ennek a hiányát, ezért tűzi ki maga elé az elérhetetlen célokat és érzi a diadalt, ha mégis eléri őket. De belül igazából mindig üres marad.
Kriszti tagjait egyik pillanatról a másikra elönti az ólmos fáradtság. Már ő is tudja, hogy elég volt az önéletrajzokból. Elég volt a munkából is. Kikapcsolja a gépet és lekapcsolja a villanyt.
Már az ágyban fekszik, amikor két-három meleg könnycsepp megjelenik szeme sarkában és lefolyik fehér párnájára.

A Tóth Árpád sétány sötétségét csak néhány fekete utcai lámpa fénye világítja meg, halványan. A távolból egy botladozó alak jelenik meg és halad végig a házsorok mentén, bizonytalan, lassú mozdulatokkal. Carmen az. Hosszú barna hajával, fehér ruhájában, rózsákkal, hangos nevetéssel és olaszos temperamentummal.
A lány most bizonytalan mozdulatokkal túr bele csapzott hajba és a rózsákat keresi benne, de nem találja. Talán még a bárban veszíthette el őket, vagy úton hazafelé, a villamosmegállóban. Fehér ruhája széle piszkosan, porosan tapad lába széléhez. Hangos nevetése és olaszos temperamentuma egyetlen, szédült és öntudatlan kiáltásba fullad bele: Amore mio, so che tu mi ami!
Jobb lába megbicsaklik, ahogy a lány az út széle felé lépked. Félhangosan egyszerre nevet és szitkozódik, majd felemeli a lábát és leveszi róla a magassarkú cipőjét. Pántjukat a kezébe fogva, a levegőben lóbálja őket és megy tovább, egy olyan dalra táncolva, amit csak ő hall.
Megáll a tizennégyes szám előtt és előkeresi a lakáskulcsát, valahonnan a ruhájából. Buta vigyorral az arcán próbálja eltalálni a lyukat, de nem sikerül neki. Oldalával nekidől az ajtónak és bal kezét megtámasztja a lyuk mellett, hogy két oldalról kibiztosítsa imbolygó mozgását. Először jobbra, majd balra lendíti karját, aztán, maga sem tudja hogyan, de beletalál a kulcslyukba. Elfordítja a zárat és becsapja maga mögött az ajtót. A lépcsőház hosszú ablaka szinte beleremeg.
A lakáskulcs is előkerül, és azt is sikerül felfordítania az ajtóban. Bent áll már a nappaliban, ledobja a cipőjét a szőnyeg közepére és megdörzsöli a szemét. Csak egy kicsit szédül, csak egy kicsit forog körülötte a fotel, a szekrény, a képek a falon. A konyhába indul, tétován. Bemegy a hűvös helyiségbe, felkapcsolja a villanyt, felnéz a szekrény tetejére, és abban a pillanatban összezuhan. Kezét a fejéhez kapja, térde a padlóra hullik és a düh, a keserűség minden tagját elönti. Ott van, a felső polcon, a magasban. Egy üveg Bourbon whisky.
Ki tette fel oda? Mit keres az ott?
Persze tudja jól, hogy ő tette oda. Minden erős pillanatában ezt csinálja. Egy szilárd elhatározás, egy döntés arról, hogy megváltozik. Feladja a régi, züllött-Carmen mivoltát és egyedül is kemény lesz. Neki nincs szüksége az alkoholra. Neki nincs szüksége semmire.
Aztán gyenge lesz, mindig.
Tudja, melyik volt az a pillanat az életében, amikor mindez elkezdődött. A Szőke Férfi az oka mindennek. Ő tökéletesnek tűnt, és valójában nem csak annak tűnt, az is volt! Carmen beleszeretett, annyira amennyire csak egy nő képes beleszeretni egy férfiba. És a Szőke Férfi mindent viszonzott. Boldogok voltak együtt. Tervezték a közös jövőjüket, Carmennek pedig voltak céljai. Őszinte, értékes, igazi céljai, amiket most is akar. Az élete tartott valamerre. De a Szőke Férfi egyszer csak többé már nem szerette őt, Carmen pedig a padlóra hullott. Elvesztek a célok és Carmen elindult a rossz irányba. Állást kapott a bárban. Eleinte csak egy-két alkalommal lépte túl a saját határait és nézett túlságosan is mélyen a pohár fenekére, aztán hetente, mostanság pedig szinte minden alkalommal, amikor elmegy a bárba dolgozni. Éjjel, amikor már beindul az élet, fel sem tűnik senkinek egy kiütött pultoslány. Aki otthon folytatja, amit a bárban elkezdett.
Carmen a fejét a padlóra hajtja és könnyek folynak le az arcán. Azért, mert megint gyenge volt? Vagy mert nem enyhül a fájdalom?
Nem tudni. De a lány csak ül, és sír tovább.

Forrón és ziláltan ébred D az éjszaka közepén. Takaróját egyetlen rúgással az ágy végébe száműzi. Azt reméli, talán így enyhülni fog az egész testét átjáró kínkeserves, meleg láz, pedig tudja, jól tudja, hogy nem.
Nedves, felismerhetetlenségig elcsavarodott pizsama felsőjét remegő kézzel igazgatni kezdi. Olcsó pótcselekvés, bár fogalma sincs, mi lenne az értelmes cselekvés ebben a helyzetben.
Az ágya mellé nyúl, és körmeivel az üveg nyakába kapaszkodva a szájához emeli az ásványvizes palackot. Persze, majd a víz, az biztos jól fog esni. A keze remegését viszont nem tudja semmivel ellensúlyozni: a hideg víz végigfolyik a karján, a pizsamáján, aztán szép lassan eláztatja a párnáját. D eldobja az üveget és hátraveti magát az ágyon. Jobbra fordul, aztán balra, idegesen felnyög, és az öklét a fogainak feszíti. Aztán lemászik az ágyról és odamegy a hátizsákjához. Kiveszi belőle barna noteszét és körmölni kezd.
A keze remegésétől sorai kuszán, zavarosan egymásba fonódnak, mintha minden egyes szót, minden egyes mondatot egymás tetejére írna. Mert le akarja írni teljes szívéből minden mondatát, csak látni nem szeretné. Nem akar szembesülni a kegyetlen és félelmetes valósággal.
A lapja egyre telik, egyre sűrűbb és értelmezhetetlenebb szavakkal. Amikor az első oldal végére ér, lapoz egyet és tovább folytatja. Ügyetlenül és mégis erőszakosan markolja a fekete tollát, ujjait összeszorítva körmét bőrébe vájva vési tinta-mélyedéseit a papírba. Amikor a hetedik oldalhoz ér, sötétszürke szemei elhomályosodnak. Forró könnycseppek folynak le szigorú, feldúlt arcán, végig a nyakán, beleivódva vizes pizsmafelsőjébe. A nyolcadik oldalnál tör ki belőle az éles, fojtogató fájdalom. Tollát a füzetre csapva dühös gyerekként, ordítva temeti arcát kezeibe. Hátraveti magát az ágyon és levegőért kapkodva próbálja elnyomni kínzó sírását. Jobbra fordul, majd balra, aztán újra vissza, öklével a takarójára csap, majd belefúrja a fejét a párnák közé.
Órák telnek el, mire légzése újra egyenletessé válik.
Valahol vizes párnája és vérrel foltozott paplanja alatt összegyűrve fekszik barna füzete. A harmadik oldalon, a sorok között szürkén megbújva, két olvasható mondat rajzolódik ki:
Heroin, az egyetlen barátom.
Te örökre velem maradsz.

Újra hajnalodik a Tóth Árpád sétányon, a házak alatt.
Öten laknak a tizennégyes szám alatt, a sétány naposabb végében. Öt boldog és rendezett élet folytatódik, öt vidám és nyugodt ember ébred új napra.

Hiszen olyan szép a sétány, a ház, a lámpák, a reggel!