LIBELLA SWING

Libellának hívják a nőt.
Libella… találgass kedvedre. Senki sem ismeri a vezetéknevét. És ha valaki egészen véletlenül mégis hallott volna már róla, az titokban tartja. Vajon megegyezésből teszi? Vagy csak fölöslegesnek érzi megemlíteni, gondolván, úgyis mindenki tudja Firenze elitjéből, hogy ki ő?
Libella: éppolyan rejtély és érthetetlen vonzalom övezi vezetéknevének titkát, mint őt magát. Nem vállig érő, hullámos haja, szívformájú arca, széles csípője, izmos lábai vagy olaszos temperamentuma teszik őt különlegessé. Igazán senki nem érti, mit rejt a nő lelke, miben rejlik a féktelen vonzereje, amely elől egy férfi sem menekülhet.
De egy biztos: Libellát még soha, senki nem felejtette el.

Meleg augusztusi este az Arno partján. A neves Ponte vecchio környékét fülledt, forró levegő járva át, a hőséget alig enyhíti némi hűvös szellő. A híd ilyenkor fényes forgataggá változik, a csacsogó turisták élénk zaja édes jókedvvel tölti meg a légkört. Mindenkit elvarázsol az ott álló színes-kopott házak látványa, amik hamisítatlan olasz hangulatot kölcsönöznek Firenze ezen részének.
Odalent a folyóparton szerelmespárok romantikus, végtelennek tűnő pillanataikban vesznek el a mediterrán épületek árnyékában. A nap már vöröses fénnyel bukik alá a háztetők mögött, amikor harsány nevetés hangzik fel egy közeli bár ajtajából.
Per tutta l'estate: mindenki ismeri ezt a helyet, aki valaha megfordult már Firenzében. Előszeretettel nevezik az Öreg bárnak is, mintha csak valami régi, rejtélyes jelképe lenne az egyébként is titkokkal átszőtt városnak. Valójában egy firenzei ékszerész lánya építtette egy fodrászszalon helyére, valamikor a nyolcvanas évek végén. És hiába érezte minden lakó magáénak a helyet, valójában csak a világi élet krémje nyerhet belépést oda. Mások nem is igen próbálnak bejutni: íratlan szabálya ez az Per tutta l'estate -nek, amely bizonytalan szóbeszédként kezdett terjedni az emberek között a bár megnyílásakor, rövidesen pedig a firenzei „etikett” egyik alapkövévé nőtte ki magát.

Hat óra nulla-nulla: a barna, kopottas ajtó fáradt nyikorgása jelzi, a bár kinyitott. Aznap Alessandro kezd a pultnál, majd őt váltja Fabio és végül Felicia ugrik be a késő esti műszakra. Mindig a péntek-szombat éjjelek a leghosszabbak. Bár a Per tutta l’estate hivatalosan hajnali egykor zár, a szórakozás gyakran elhúzódik három-négy óráig is, a tulajdonos pedig ezekben az esetekben nem ragaszkodik makacsul az eredeti nyitvatartási időhöz. Na persze a dolgozói már kevésbé vannak elragadtatva a megnyújtott munkaidőtől, amit a tulajdonos nem ritkán elfelejt megjutalmazni.
Az eddig a bár előtt álldogálók lassanként elkezdenek beszállingózni az ajtón. Olyan könnyedséggel libbennek át a küszöbön, mintha csak egy légbőlkapott ötleten felbuzdulva térnének be a Per tutta l’estate félhomályába, mintha csak a nyáresti csevegést akarnák ott egy pohár bor társaságában folytatni. Valójában persze már percek, sőt, súlyos félórák óta csak a nyitás pillanatát várták.
Félhomály – a bár vendégeit valóban ez fogadja, végig a széles bejárati folyosón, a füstszagú ruhatárban, a bárpult keskeny asztala mellett, de még a domborműves faasztalok közt is. Csak egyetlen hely úszik meleg, halványsárga fényben: a zenészek alatt imbolygó barna táncparkett.

Minden ugyanúgy kezdődik, mint ezelőtt minden este. A poharak összekoccannak, felcsendül egy dal, megjelenik egy nő, megjelenik a nő. Egyedül kezd el táncolni, csukott szemmel ringatózik, barna haja selymesen hullik kerek vállára, aranyszálas ruhája ritmusosan hullámzik hosszú lábai mellett. A zongorista ujjai először lassan, ütemesen kopognak a billentyűkön, majd egyre gyorsabb és gyorsabb tempót vesznek föl. A nő mozgása is követi az ütemet – karjait az ég felé tárja, fejét hátraveti és arcán édes mosoly terül szét.
Tizenöt-húsz másodperc múlva jelenik meg az első férfi a parketten. Tétován, óvatosan lép a fehér magas sarkak elé, és halkan a nőhöz fordulva megkérdezi:
- Szabad egy táncra?
Libella nem válaszol semmit, csak megfogja a férfi vállát, hosszú ujjaival a hátába kapaszkodik, fejét pedig szorosan az övéhez húzva ütemes táncba kezd.
Libella swing – suttogják az emberek a pult fölött a titokzatos szavakat. Ez az ő tánca: szorosan a férfihoz simul, mintha csak lassúzni akarna vele, lábaival pedig úgy diktálja az ütemet, hogy azt senki követni nem tudja. Határozottan irányít, soha nem téveszt és mellette soha nem teszed azt, amit valójában akarsz. Minden mozdulata édes, parfümillatú, kecses és mégis kemény. Azonnal a bűvkörébe von mindenkit, bárkit…

Én mondtam nekik, hogy erre semmi szükség! Persze, a barátainak mondhatja is az ember…! Addig nyaggattak, amíg ide nem jöttem, felkérni ezt a gyönyörű nőt. Persze mióta figyeltem már őt, a bárpult mellett ülve, Martinit iszogatva… Nem vagyok egy bátor ember, ezt el kell ismernem, remegtek a térdeim és őrülten vert a szívem, ahogy megálltam a nő előtt. Ő viszont határozott volt, de még mennyire…!
Közelről még szebb, mint gondoltam. Ezek a lábak… biztosan vagy száz éve táncol már. Minden mozdulata finom, kecses és… légies. Igen, talán ez a megfelelő szó rá. Miközben felemeli a karját és átveti a vállamon, puhán simul a bőre az enyémhez. Ez a legszebb érzés a világon… a legszebb.
Tudom, hogy nem létezhet ilyen, hiszen csak pár perccel ezelőtt találkozott a pillantásunk és követtem őt ide, hogy belekezdjek ebbe az őrült táncba, de azt hiszem, beleszerettem. Igazán.
 

Döbbenten nyitja fel a szemét a férfi. Szerelmes lenne? Valóban? Ebbe a nőbe, Libella titokzatos valójába, tényleg belebolondult volna?
A kar hirtelen elengedi a vállát, ő pedig visszacsöppen színes-élénk álmából a valóságba. Libella ott áll előtte, hosszú szempilláit lassan lehunyva-felemelve, majd finoman, kedvesen eltolja magától a férfit. Talán most majd tud gondolkozni.
A dal folytatódik: újabb férfi lép Libellához, a közeledését a nő ugyanúgy fogadja, mint előző alkalommal. Újra kezdődik a tánc, jobbra-balra lépnek egymás karjaiban, a nő izmos lába szorosan kulcsolódik a férfiéhoz.

Felejteni jöttem ide… felejteni azt az eszement nőt Cristina, hogy mennyire szerettelek! Őrült, olasz nő, mennyire hiányzol! Talán majd ez a tánc segít. Persze ez csak egy ostoba tánc egy másik nővel. Egy feltűnően határozott nővel… Milyen szép a haja. Selymesen táncol a levegőben, aztán lágyan hullik az arcomra. Olyan közel van hozzám… milyen édes az illata… talán pézsma? Vagy rózsa. Mintha beleitta volna magát a bőrébe ez a varázslatos egyveleg. Annyira illik hozzá. Illik hozzá, hmm… kijelentem ezt, pedig alig ismerem! Sőt, nem ismerem! Vagy mégis?
Tudom, hogy nem létezhet ilyen, hiszen csak pár perccel ezelőtt találkozott a pillantásunk és követtem őt ide, hogy belekezdjek ebbe az őrült táncba, de azt hiszem, beleszerettem. Igazán.
Ki az a Cristina?

Libella ugyanolyan határozottsággal löki el magától a férfit, mint amilyen vehemensen magához vonta őt. Már várja is őt az újabb partner és folytatja a táncot ott, ahol az imént befejezte.

Korán van még, nem indult be igazán itt az élet! Csak egyetlen nő táncol a parketten, most komolyan? Persze felkértem, miért ne… Valakinek lépnie kell, ha nem akarjuk, hogy idő előtt kudarcba fulladjon az este. Nem mellesleg gyönyörű ez a nő. Előttem, annak a két férfinek is feltűnt ez már. Úgy léptek el a tőle, mintha valamilyen varázslat alatt lennének. Talán van is benne valami… Hiszen olyan édes az illata. És a szeme. Áthatóan néz rám, mintha a fejembe látna, tudná az összes titkom. Pedig nem is ismer, pedig nem is ismerem!
Ez a nő… mit tesz velem? Hová visz engem? Csak egy táncra kértem fel, egyetlen táncra és mintha már nem is itt lennék a Per tutta l’estate remegő parkettjén, hanem valahol messze, az ő világában, ami talán már a sajátom is…
Tudom, hogy nem létezhet ilyen, hiszen csak pár perccel ezelőtt találkozott a pillantásunk és követtem őt ide, hogy belekezdjek ebbe az őrült táncba, de azt hiszem, beleszerettem. Igazán.

Csak pár pillanat, és a táncvéget ér. Libella körülnéz, csillogó mélybarna szemeivel az újabb partner után kutat. Többen is várakoznak zavartan, oldalra tekingetve, de közülük csak egy van olyan bátor, hogy felkérje a nőt. Meglepően határozott a férfi, talán még soha, senki nem közeledett Libella felé ilyen határozottan, mint ő. A dal újra indul, egyre feszítettebb tempóban. Libella magabiztosan balra lép, követve a fejében koreográfiáját, a férfi azonban visszahúzza, jobbra.

Ki ez a férfi? Még sosem láttam itt. Pedig minden péntek este itt vagyok. Már három éve.
Miért nem teszi azt, amit én akarok? Miért nem követi a lépéseimet? Nem ismeri ezt a táncot? Libella swing a neve, nem mindenféle jöttment férfi keringője. Én vagyok Libella, és itt mindenki, minden péntek este azt csinálja, amit én akarok. Már három éve…
Különben is, mi ez az olcsó, bolti öltöny rajta? Természetesen fekete inggel vett föl -, mert az olyan olaszos. Macsós. Persze ő egyáltalán nem macsó, csak egy olcsó kabátos unalmas férfi…
Miért néz folyamatosan a szemembe? Mit akar elérni? Meg akar törni? Ó, persze. Azt hiszi, erősebb lehet nálam?
Soha. Itt én vagyok a legerősebb. Már három éve.

Libella egyre erősebben és erősebben szorítja a férfi karját, majd taszít rajta egyet jobbra, hogy folytathassa saját táncát, de a férfi nem enged.

Mégis mit képzel magáról? Kihasználja az erőfölényét? Azt hiszi, hogy irányíthat engem? Engem senki nem irányíthat.

A zene egyik pillanatról a másikra véget ér, senki nem érti miért.
Ennyi volt Libella dala?

A férfi magához húzza Libellát, egészen közel az arcához és a szemébe néz, érthetetlen szándékkal, ijesztő mélységgel. A nő egy ideig pislogás nélkül visszanéz rá, aztán hirtelen elkapja a tekintetét.

Miért csináltam ezt? Ez… egyáltalán tényleg megtörtént?

A férfi megforgatja Libellát, a nő pedig enged a mozdulatnak. A lábai egy pillanatra megrogynak, ahogyan magassarkú cipőjében egyensúlyozva visszaring a férfi elé.  
Már nem lép se jobb, se balra, csak áll fejét lehajtva, a férfi kezét fogva.
Három éve először.

A zene gyorsabb tempóra vált, ami mintha meghozná az emberek kedvét a szórakozáshoz. Újabb és újabb párok lépnek a parkettre, újabb és újabb táncok kezdődnek el, és a színes-párás forgatagban fel sem tűnik, ahogyan két pár lassan, egymást követve lelép a színpadról.

A Nap már a Ponte vecchio sötét körvonalai mögött készül eltűnni. A férfi mozdulatlanul áll a hídon, és tekintetét a felé érkező nőre emeli.
- Csak utánad jöttem. Még a nevedet sem mondtad el – mondja Libella a férfi sötét sziluettjének. Egy kósza szellő a szemébe fújja vékony haját, amit a nő ügyetlen mozdulatokkal arrébbsöpör onnan.
A férfi hátrébb lép és nekidől a híd korlátjának. Libella nem látja a férfi arcán átsuhanó érzelmeket, azt az apró mosolyt és finom rezdülést a szemhéjánál, ami csak ennyit üzen: tudtam, hogy utánam fogsz jönni.
- Érdekel a nevem? – kérdezi.
- Igen. Persze, hogy érdekel – lép közelebb tétován, lehajtott fejjel Libella.
A férfi oldalra fordítja a fejét és megrázza félhosszú barna haját. Fekete öltönye kissé felgyűrődik, ahogyan még jobban a kovácsoltvas korláthoz simul. Úgy tűnik, mintha elgondolkozna azon, mit mondjon a nőnek, pedig már réges-rég megfogalmazódott benne a válasz. 
- Nem csak játszol, Libella?
A nő tekintete továbbra is a szürke térkövekben veszik el. Összerezzen a férfi kérdésére: játszik-e? Még a térde is megremeg.
- Nem játszom – mondja halkan, de még maga sem biztos a válaszában. Sőt, talán a szó jelentésében sem.
- Csak most nem játszol? Vagy sohasem játszottál? – kérdezi a férfi keményen. Mélyen a nő szemébe néz, ó, pedig az a gyengéje…
Libella most sem állja a férfi tekintetét. Két-három másodperc és lehajtja a fejét, újra.
A férfi felnevet, halkan, szinte csak magának. Ott áll mellette a nő, akit talán sokan a legkeményebbnek gondoltak, megtörten, határozott szavak és varázslat nélkül. Már nem csillog úgy aranyszálas ruhájának szegélye, már nem bódít el bárkit a tekintete; Libella, talán már a neved sem olyan különleges!
- Játszottam. Régen. De ez most más.
- Játszottál? - ismételte meg a férfi. Úgy tűnik, mintha minden egyes alkalommal, amikor kimondja, új értelmet nyerne a szó. – Tudod Libella, te sohasem játszottál, hiába hitegetted ezzel magad. Sohasem élvezted, amit csinálsz. Minden egyes táncban, minden pillantásban, minden férfiban mindvégig csak egyetlen egy dolgot kerestél.
Libella nem szól semmit. Újra fújni kezd a szél, beletúrva Libella fénylő hajába. Vagy talán már az sem olyan fénylő?
- Te mindig is egy dolgot kerestél – ismétli meg a férfi a mondatát, egy kicsivel csendesebben. – A szerelmet.
Libella lehunyja a szemét és felteszi magának a kérdést: Tényleg ezt tettem? Próbálja, akarja megtalálni rá a választ valahol a szíve és az agya között elveszve.
Már tudja is.
- Kerestem. És megtaláltam – mondja a szemébe nézve.
A férfi harsányan felnevet. Libella nem érti, miért. Pislogva néz a híd felé, a fényes naplementébe, a fekete alak pedig egyszer csak eltűnik előle. A férfi elindul a hídon, egyre halkuló nevetéssel. Egy pillanatra megáll és ennyit mond a nőnek:
- Csak keress tovább, Libella!