Elveszve Amszterdamban

Különösen fekete az éjjel Amszterdamban. Mély, kissé ijesztő, kissé vonzó. Izgalmas légköre a szívemig hatolva sugall ezer kalandot. Nem ismerek itt senkit és semmit, nem sejtem, melyik kanyarja mit rejt, hová vezet, és mit találok majd ott. Egyre húz magával a város, a lábaim mintha akaratom nélkül haladnának előre: a tettek ugyan eljutnak az agyamig, csak abban nem vagyok biztos, hogy mindent én irányítok. Fekete cipősarkakon kopogok lefelé a sötét utcán. Csak azt tudnám, hová.

Hirtelen egy férfi toppan elém, a semmiből, én pedig megállok. Hatalmas, sötét alakként tornyosul felém, arcszeszének erőteljes illata - úgy érzem - mintha a bőrömön keresztül szívódna fel, majd árasztana el engem különös félelmekkel. Talán ezért bólintok azonnal, amikor mélykék tekintetét az enyémbe fúrva megkérdezi:
- Szeretnél táncolni?
Nem tudom, mit szeretnék – akarom mondani, aztán belekarolok és követem őt. Egy bárba megyünk, a neve zölden világít a fejem fölött, csak elolvasni nem tudom. Tömeg van bent, füst és forróság. Egy fehér szoknyás nő durván meglök érdes koktélos poharával. Nem kér elnézést. Én majdnem.

A férfi továbbra is a kezemet fogja, egyre húz be az ismeretlen emberek gyűrűjébe, én pedig hagyom magam. Hiszen nem futhatok el. Nem vagyok gyáva.
- Hozok neked valamit inni. – A férfi lehelete melegen érinti a fülemet, ahogyan belesuttogja szavait. Nem táncolni jöttünk? – akarom mondani, aztán bólintok.
A kéz elenged, majd tulajdonosa eltűnik, én pedig állok tovább a tömegben, egyedül. Gondolkoznom kellene, de nem akarok. Elfutnék, de nem lehet. Ha kimutatnám a félelmem, a nemtetszésem, talán valami rossz történne. Valami nagyon rossz.

A férfi visszatér, két pohár a kezében. Mosolyogva az egyik felé nyúlok, nem kérdezem, mi van benne, csak belekortyolok. Gondolom, majd úgyis kiderül. Erős, édes és súlyos. Kiráz tőle a hideg, de felhúzom a maradékot, aztán újra mosolygok.
- Nagyon csendes lány vagy te.
Nem! Nem akarok csendes lány lenni! Senki nem szereti a csendes lányokat.
- Köszönöm. Ez nagyon jól esett – emelem meg kissé a kiürült poharat.
- Igazi holland gin. Itt kapni a legjobbat – magyarázza. – Nem itt élsz, ugye?
A szeméből próbálom kiolvasni a helyes választ, de túlságosan kék hozzá.
- Nem – mondom aztán, a férfi pedig újra elmosolyodik.
- Majd én megmutatom neked az igazi Amszterdamot. Nem azt, amit kívülről látsz. Több titkot rejtenek az utcák, mint sejtenéd.
Talán nem vagyok rájuk kíváncsi – akarom mondani, aztán óvatosan elmosolyodom.
- Ezek a titkok csak arra várnak, hogy megfejtsem őket, ugye?
- Pontosan. És én itt vagyok, hogy segítsek benne. Csak gyere velem!
Nem tudom még a nevedet sem – akarom mondani, aztán bólintok.
- Veled megyek.
- Előbb még igyunk egyet – ajánlja újra, én pedig azonnal helyeslek, mintha az én ötletem lett volna. Vagy mintha tényleg szeretném. A férfi újra eltűnik, én pedig tudom, hogy nem mehetek el. Itt kell maradnom, mert ha ellentmondanék, ha elfutnék, ha menekülnék, ha őszinte lennék, talán valami rossz történne. Valami nagyon rossz.

A két pohár újra megtelik a vízszínű nedűvel, a férfi visszatér. Kikapcsolom az érzékeim, és nagy kortyokkal magamba öntöm. Talán már érzem a hatását. Talán ezek után már jobb lesz.

A férfi újra a kezemért nyúl, már sokkal erőszakosabban, mint az első alkalommal. Úgy teszek, mint aki nem veszi észre. Újra magába szív a tömeg, de a férfi nem veszít el. Magamban arra gondolok, bárcsak megtenné.
- Vigyázzon már! Nem tud jobban odafigyelni? – kiált a fülembe egy éles női hang. Oldalra pillantok, de inkább csak érzékelem, mint látom a méltatlankodó szőke lányt, egy cingár férfi oldalán.
Sok itt a füst, nem látok semmit – akarom mondani, aztán bocsánatot kérek. Többször. A nő szemforgatva továbbáll.
A kezem már vörös a szorítástól, mire kiérünk a bár elé. Fatábláján újra villog a zöld fény, de már nem is akarom elolvasni a nevét. Hiszen úgysem megyünk vissza többet.

Újra hatalmába kerít a fekete Amszterdam, de már nem a macskaköves utcák húznak előre. A férfi markolja a csuklóm, úgy érzem, soha nem akarja elengedni. Vörös téglafalak, barna ablakok, színes bárok és lámpák őrült kavalkádja suhan el mellettem, én pedig legszívesebben beléjük kapaszkodnék. Emberek néznek rám, szemük mintha százezernyi féltő üzenetet rejtene, százezernyi csillogással. Megállhatnék, de túlságosan szorít a kar. Nem merek.

A férfi beszél hozzám: Amszterdamról, az éjszakákról, a bárokról, az emberekről. Azt mondja, ő már mindenkit ismer a környéken, a város pedig a kisujjában van. Majd most megmutat nekem mindent. Felejthetetlen estém lesz, felejthetetlen helyeken. Csak beszél és beszél, én bólogatok, mosolygok egyetértőn. Néha kérdezek, valódi kíváncsiság nélkül. Örülök addig, amíg csak mesél és sétálunk, egy rövid időre meg is nyugszom. Talán annyira nem is rossz ez a helyzet, talán pont így a legjobb nekem. És tudom, biztosra tudom, ha nem követném őt, valami igazán borzasztó dolog történne.

Az Amstel partján járunk. Egy kicsit még mindig szédülök, de próbálok egyenesen járni. Követnem kell a férfi erőszakos tempóját, ahogyan a szürke vaskorláttal elválasztott keskeny folyóparti sétány felé húz. Álljunk meg egy pillanatra! – akarom mondani, aztán haladok tovább.
- Megmutatom, mi van a folyó túlsó partján – néz újra a szemembe.
A kezem remegni kezd a félelemtől az övében. Nem vagyok rá kíváncsi! – akarom mondani, aztán bólintok egyet. Próbálom magam meggyőzni, hogy ez a helyes út. Hogy talán jól kellene éreznem magam, hiszen ez az élet rendje. Az erősebb irányít, megmondja, mit tegyek, én pedig hallgatok rá. Bólogatok minden szavára, mert ha nem ellenkezem, ha nem indulok el a saját fejem után, akkor nincs baj. És ha úgy teszek, ahogy ő mondja, szeretni fog. Mindenki szeretni fog.

Folytatódik minden. A férfi húz engem tovább a parton, alig érzékelem, hová. A beton ingatag a lábam alatt minden lépésnél, a víz fekete csillogása összefolyik a szemeim előtt. Már közvetlenül a folyó mellett járunk, érzem magam mellett annak hűvös lüktetését és félelmetes mélységét. A férfi vezet, én pedig követem, mert én vagyok a gyengébb. De miért?
Én inkább itt maradok! - akarom mondani, aztán tovább kapaszkodom belé. Úgy érzem, már csak a félelmem maradt az egyetlen támaszom.

Tudom, hogy nem fogok többet megszólalni, bármennyire is szeretnék. Gondolatok nélkül bólogatok és hagyom, hogy sodorjon magával az éjjel. A hely a kezemen, ahol a férfi szorít engem, már zsibbad a fájdalomtól. Nem tudom, merre megyünk, de nem is érdekel.

Halkan lehunyom a szemeim, hiszen körülöttem is minden olyan sötét, nagyon sötét…