Tegnap említettem a bejegyzésemben hogy tervben van megnézni újra a Doors filmet, és ezt sikerült is megvalósítanom. És másodszori nézésre is pont olyan nagyszerű volt, mint elsőre, sőt még talán jobb is, mert már sokkal többet tudtam Jim Morrsion életéről, aztán örültem a fejemnek hogy „Igeeen, tényleg ez megtörtént vele” meg „Ez az a rész volt, amikor Jim és Pam, húú” és „Erről olvastam!!!”. A másik meg, hogy azóta hatalmas Doors fanná váltam, így szinte mindegyik zenét megismertem és duplán is örülhettem a fejemnek. Főleg, hogy a titkos kedvencemet, a Not to touch the Earth-öt is felfedeztem a filmben :D
Egyszerűen ez az alkotás minden apró részletig tökéletesen átadja Jim Morrison személyét, a zsenijét, a Lizzard King érzékeny költői mivoltát, és igen azt is, ahogyan belehalt a saját művészetébe. Egyes jelenetek egyszerűen annyira finom pontossággal és érzéssel vannak elkészítve, hogy arra szavakat sem találok.

Ezt a filmet néha nem is csak nézni és hallani kell, hanem érezni, ízlelni, magunkba szívni.

- Minden versemben ott a farkas. Egyet kivéve. A leggyönyörűbbet. Ott táncol tűzkörben, és vállat von a kihívásra.
- Gyönyörű.... Ez olyan szép. Kinek írtad?
- Csak neked.

Kimegyek a színpadra és üvöltök. Azt látják bennem, amit látni akarnak. Néhányan a Gyíkkirályt, bármi is az. Mások a fekete bőrdémont, bármi is az. De én úgy érzem érzékeny, és intelligens lény vagyok. Egy bohóc lelkével. Ami a kritikus pillanatokban rávesz, hogy mégis elszúrjam.
Hamis hős vagyok.

Úúú és annyira jó volt, hogy belevonták az egészbe Andy Warholt, Edie Sedgwicket, Nicot meg a Velvet Undergroundot. Legközelebb a Factory Girlt nézem meg :D

(Ezt nem egy értelmes és alapos filmkritikának szántam, csak egy kis ömlengésnek. :D)