Elkészült a beszámolóm a 2013-as Magyar Nagydíjról, és gondoltam itt a blogon is megosztom. :) Annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy hmm én elvakult Massa-rajongó vagyok, ez pedig többször megmutatkozik az írásban, meg az is, hogy Alonsot nem igazán szívlelem. :D Ez csak a pilóta ellen szól, fontos megjegyeznem, semmiképp sem az ő rajongói ellen.
Csatoltam pár képet a beszámolóhoz, ha valakit érdekel, többet itt talál: http://i889.photobucket.com/albums/ac100/Dorililien/Hungaroring%202013/DSCF3374_zps75582e1d.jpg

Az, hogy a 2013-as Magyar Nagydíjon ott tudok-e lenni vagy sem, sokáig eléggé kétséges volt. 2010, 2011 és 2012 után tudtam, hogy én nagyon nagyon (nagyon) nem hiányozhatok a Hungaroringről idén sem, és nem akartam lemondani a dologról. Végül elérkezett július 25., és igen, én ott voltam ismét a pálya kapujában, hogy ismételten fantasztikus, felejthetetlen és ezek minden szinonimájának érzéseit élhessem át a nagydíj négy napja alatt.

CSÜTÖRTÖK
Tudom, tapasztalt Forma-1 látogató vagyok, meg minden, de csütörtökön egyszerűen soha nem sikerül időben elindulnunk. Apummal, aki idén elkísért engem, csak fél háromkor kanyarodtunk rá az M3-as autópályára, hogy kezdetét vehesse a hétvége a csütörtöki boxutcalátogatással. A nap velejárói természetesen idén sem kerültek el bennünket. Szinte a fejemben pipálgattam ki a kis lista elemeit: dugóban araszolás, várakozás, parkolóhely-keresés, várakozás, tömeg, várakozás, heringparti, várakozás. Persze, amennyire a Magyar Nagydíj velejárói ezek a dolgok, úgy adják meg az egésznek a varázsát is, szóval ezt a részletet nem panaszkodás céljából írtam le. :D
A pálya előtt kanyargó sorban mindig vannak érdekes alakok, nekem idén a kedvencem az a férfi volt, aki valami miniatűr vízipipát szívott. Ja, meg egy másik srác mögöttem, aki folyamatosan a már-már zseniális matematikatudását csillogtatta azzal, hogy kétpercenként megismételte azt a mondatot, hogy „tíz perc alatt két métert haladtunk, öt perc alatt egyet”.
Meglepődtem, de a kaput már négy óra előtt kinyitották a szervezők, bár a pályára beérkezni csak valamivel negyed öt után sikerült. Nem tudom elégszer kihangsúlyozni, mennyire húú és hűű érzés, amikor először a hétvége során rálépek a Hungaroring aszfaltjára és átérzem azt az igazi Forma-1-es hangulatot, amit semmilyen tévéközvetítés nem tud átadni, csak akkor lehet átérezni, ha tényleg ott vagyok.
Miután negyedszerre is lefotózkodtam a startlámpánál, azonnal az autogramosztásra elkerített hely felé igyekeztem. Persze nem azzal a szándékkal, hogy beállok a sorba, mert az még mindig elvetemült és nagyon rossz ötlet, hanem azért, hogy a sátorhoz közel állva sikerüljön képeket készítenem a pilótákról. Sikerült egy egészen jó helyet találnom magamnak, ahonnan különösen sokat láttam, persze ez a helyzet körülbelül addig állt fent, amíg megjelent az első pilóta. Akkor ugyanis hirtelen mindenki úgy döntött, hogy sürgősen oda kell mennie a kerítéshez bámészkodni. Nagyon udvariatlanul (tehát pofátlanul) beálltak elém, meg lökdöstek, az egyik csávó meg úgy fotózott, hogy hátulról beletette a kameráját az arcomba (egészen addig, amíg apum rá nem szólt :D), én meg megpróbáltam kiválasztani egy olyan körülbelül hússzor húsz centis helyet a kerítésnél, ahol épp nem állt senki, illetve ahová nem lógott be egy kar/láb/fül egyéb testrész, és nagyon rázoomolva a területre sikerült lekapnom a pilótákat. És mennyire örültem neki! :D Főleg abban volt nagy szerencsém, hogy Massa (meg Alonso) legutoljára érkeztek, így sokan csak annyit vártak meg, amíg a pilóták odamennek autogramot osztani, aztán kiálltak a sorból, és nem maradtak megnézni azt, ahogy visszajönnek. Naná, hogy én kivártam. :D Mivel így az első sorba kerülhettem, szorosan a kerítéshez, és nagyon jól le tudtam kapni az egyetlen kedvencemet Felipe Massát. Aki, határozottan állítom, hogy látta, ahogy rázom neki a brazil zászlót, és talán még hallotta is, ahogy a nevét kiabálom, mert nagyon mosolygott és felénk integetett. Ááá, én itt olvadtam el :D És sikerült egypár tényleg nagyon jó képet csinálnom róla, ahogyan a tömegbe dobálta az aláírásait (sajnos nem felénk :(), és ment vissza a Paddockba.

Eltartott egy darabig, miután az összes pilóta kiosztogatta magát, amíg kikeveredtem a nagy tömegből, aztán úgy döntöttem, nem akarok belekeveredni egy még nagyobb tömegbe, így a boxutcába már nem mentünk be apummal. Inkább csak sétálgattunk a célegyenesben, meg készítettünk fotókat, például én lefotóztattam magam az első rajtkockánál. Amikor ez történt, egy srác szabályszerűen odaguggolt mellém, gondolom azért, mert ő is akart egy fotót a pole-pozícióval, csak vagy nem vett észre engem, vagy nem csinált belőle problémát, hogy a tervezett első rajthelyes fotója helyett csak egy közös képet sikerült csinálnia velem.
Igen, engem viszont roppantul zavart a srác jelenléte.

Végül háromnegyed hét körül hagytuk el a pályát és indultunk haza. Számomra pedig nagyon megdöbbentő volt, hogy egyesek még ilyenkor igyekeztek befelé a Hungaroringre. Nagyon izgalmas negyed órát tölthettek el ott, komolyan.

PÉNTEK

Pénteken már korán, kilenc óra tájban elindultunk, szerintem egyébként még sohasem sikerült ezt ilyen korán megtennünk. Mégis a pályára érve az a megdöbbentő kép fogadott, hogy a kicsi aranyos kis dobunk tömve volt emberekkel. Méghozzá legalább a feléig. Ezt nem igazán tudtam mire vélni, ugyanis eddig péntekenként mindig sikerült jó placcot találnunk. Nagyon-nagyon belemerültem az önsajnálatba, apum meg azzal vigasztalt, hogy majd ha vége lesz az első szabadedzésnek, akkor elmennek onnan. Én meg gondoltam magamban, hogy „na, persze, nem ez a Forma-1 rendje, itt minden ember úgy védi a helyét, mintha az élete múlna rajta”, és apumnak mégis igaza lett! Annyira jó helyet találtunk, a domb tetején, amilyen nagyszerűnk még sohasem volt. Még arra is volt lehetőségem, hogy mászkáljak egy kicsit a standok között, a pálya mellett, amíg apum őrizte a plédünket, aztán meg cseréltünk.

A szabadedzések úgy, ahogyan az előző években is, fantasztikusak voltak, még mindig nehéz felfogni azt, hogy ülök a Hungaroringen és elhúznak előttem a kedvenc pilótáim, a kocsik hangja belezúdul a fülembe, a nap süt (szerencsére pénteken még nem olyan rettenetes erősséggel), naptej és száraz fű illata terjeng a levegőben és egyszerűen annyira tökéletesen érzem magam. Kivéve, ha közben fejbevágnak egy zászlóval. Az annyira nem tökéletes.

Szeretem megfigyelni a körülöttem lévő embereket mindig, és idén is felmértem, melyik csapatnak hány rajongója van. Tavaly még a Ferrarisok voltak a legnagyobb számban, idén beérték őket a Lotusosok és a Red Bullosok is. Láttam egy csomó Mercedes-rajongót is, de a McLarenesek egyszerűen eltűntek. Nem tudom, hová, biztos a legtöbben csak Hamilton miatt szurkoltak nekik, pedig én Buttont jobban bírom. :( És volt sok lelkes holland is, narancssárga sapkában meg Erzsébet-táboros gyerek egyforma kis zöld zacskós kajacsomaggal a kezében. Ők egyszerűen mindenhol ott voltak. Mondjuk nagyon szép dolog volt a pályavezetőség részéről, hogy engedélyezte, hogy pénteken ott legyenek a pályán. Biztos, hogy nekik soha nem adódott volna egyébként lehetőségük arra, hogy megnézzenek, akár egy szabadedzést is élőben. Négy pilóta (Vettel, Rosberg, Hamilton és Alonso) még ki is mentek a tribünre nekik autogramot osztani, ami szintén szép dolog volt. Tőlem meg nagy előrelépés, hogy Alonsoval kapcsolatban megemlítek olyat, hogy „szép volt”, amit csinált! :D
Pénteken a szabadedzések után egyből hazamentünk. Idén sajnos nem volt lehetőségem arra, hogy kimenjek a szállodákhoz is, és eléggé sajnáltam a dolgot, mert minden évben fantasztikus volt ott lenni, megvan a szállodázásnak a nagyon különleges hangulata. Láttam egyébként twitteren, hogy Massa milyen édesaranyos volt a rajongóival, akik kimentek elé, és még közös fotót is csinált velük. :( Na, itt sírt a szívem, én is ott akartam lenni, de jövőre mindenképp! :D

SZOMBAT

Szombaton is viszonylag korán kiérkeztünk a pályára, hiszen még javában zajlott a harmadik szabadedzés, amikor a jegyeinket ellenőrizték. A dombon viszont ismét borzasztóan sokan voltak, és a helyzet akkor sem változott, amikor vége lett az edzésnek, ugyanis mindenki maradt a helyén. Nem jött be a pénteki szerencsénk, sajnos. Már én sem értem hogyan, végül mégis sikerült jó helyet találnunk, ezúttal a lépcsőn. Bár kényelmesnek nem igazán volt mondható, de a lábam pont elfért, ha felhúztam teljesen, és összeszorítottam magam. Előttünk egy Lotusos lány és az anyukája ültek, nekik apum fogta az esernyőjüket (ami ugye napernyőként funkcionált), mivel máshogy nem tudtuk megoldani azt, hogy mindenki lásson, és közben meg borzasztó, iszonyatos meleg volt, sokkal durvább, mint előző nap. Bár én előző nap is leégtem, szóval igazából akkor is rettenetesen melegnek kellett lennie. :D Nem messze tőlünk három erősen illuminált állapotban lévő nő ült, az egyik közülük Massás volt, és néha csak úgy bekiabálta a pályára, hogy FELIPEEE!, de borzasztó hangosan, és függetlenül attól, hogy Felipe ott volt-e a pályán vagy a kivetítőn, vagy sem. Egyébként ők előszeretettel lekiabáltak a tribünök felé igyekvőknek is, és tízmásodperces összetűzésekbe keveredtek az Alonsosokkal, meg mindenféle ellenszurkolókkal. De nagyon szórakoztatóak voltak! :D

Az időmérő edzés előtt már szokás szerint tűkön ültem, és felváltotta a pénteki „kit érdekelnek az eredmények”-érzésemet az „IDŐMÉRŐVANMASSAGYERÜNKMASSAGYERÜNK”-zsongás. Egyébként nekem mindig „meghatározó” pillanat szombaton és vasárnap, amikor megjelenik a kivetítőn a Forma-1 logója és kezdődik a pályabejárás, mert ilyenkor már tudom, hogy innentől minden csatorna élőben közvetíti azt, ami a pályán folyik, és egy kicsit bekapcsolódik hozzánk az egész világ. Ilyenkor belegondolok, hogy hányan ülnek most a TV-k előtt és izgulják onnan végig az egészet, én meg ott lehetek, élőben, és ugyanazt látjuk, és mégsem. Nem tudom, hogy amit most leírtam, annak volt-e egyáltalán értelme, de valahogy így szoktam érezni :D

Az eredménynek nem nagyon örültem, előrébb vártam Massát a hetedik helynél, de azért szurkoltam neki azért, hogy valami jót alkothasson másnap. Így mentünk haza szombat délután, készülve a másnapi futam izgalmaira.

VASÁRNAP

A futam napján ismét nagyon korán indultunk, de ahogy arra számítottam, a dombon szinte semmi hely nem volt, csak a legalján tudtunk letelepedni, ahonnan ülve csak a boxbejáratot lehetett látni. Igazából, nem tudom, hogy azok az emberek, akik vasárnap a domb tetején tudnak ülni, mikor jönnek ki, úgy körülbelül? Megtippelnék egy reggel hatot, de az sem kizárt, hogy ott alszanak, kis sátrakban. :D
Vasárnap volt mindegyik nap közül a legmelegebb, az autó hőmérője szerint 41 fok, de aznap ez egyáltalán nem zavart (az előző napokon sem, igazából :D). A pályán épp a Porsche-betétfutam kezdődött amikor megérkeztünk. Kerestem a tavalyi kis kedvencemet, de valahonnan a végéről indult sajnos, és nem is került dobogóra, de azt örömmel hallottam, hogy vezeti a VB pontversenyt. :D Hát igen, megérte az egész éves fáradhatatlan szurkolásom…! :D
A futamig hátralevő idő szinte két másodperc alatt elrepült, épp csak pislogtam egyet a Porsche verseny után, és a pilóták már fel is szálltak a platós teherautóra, hogy körbemenjenek a pályán, a pilótaparádé alkalmából. A fotózást apumra bíztam, nekem maradt a szurkolás feladata, ráztam a brazil zászlóm, dudáltam és kiáltoztam, amikor elhaladtak előttünk integetve a pilóták. Ilyenkor mindig reménykedek abban, hogy látja Massa, hogy mennyi szurkolója van.

A következő pislogásom után már meg is jelentek a pályán a pitgirlök a zászlóval a kezükben, és kezdődhetett a rajtrács-ceremónia. Először felpörögtek a Forma-1-es motorok a pályán, a pilóták tettek pár kört, beálltak a helyükre, és a harmadik pislogásomra már kezdődött is a felvezető kör.
A verseny után sok helyen azt olvastam a neten, hogy unalmas volt és eseménytelen, amit én őszintén, tényleg nem értettem. A 2012-es, na, az tényleg elismerem, hogy nem volt valami eseménydús, bár azt is élveztem ennek ellenére, de az idei? Én ezerrel szurkoltam, dudáltam, élveztem minden kört, voltak éles helyzetek, előzések, action, minden, ami kellett, és a negyvenegy fokban, tűző napon végigálltam az egészet. (Szerencsére a mögöttem lévőknek is életcéljuk volt végigállni az egész versenyt és az azt megelőző ceremóniát, szóval nem szólt be nekem senki :D) Ami furcsa, hogy ez fel sem tűnt nekem egészen addig, amíg Hamilton már a dobogó tetejéről köszöntötte a népet, és én kezdtem azt érezni, hogy fáj a fejem. Fantasztikus érzés volt többtízezer emberrel együtt ünnepelni a győzelmet, átérezni a futam végének hangulatát, és közelről nézni a díjátadást. Hamilton sose volt a kedvencem, mégis dudáltam neki és tapsoltam a többi emberrel együtt, mert megragadott a hangulat, és mert örültem, hogy Alonso nem volt fent a dobogón. :D
Massa sajnos csak 8. lett, de láttam őt igazán küzdeni a versenyen, és az, hogy az egészet élőben láthattam kiszínezte ezt a nem olyan jó eredményt is. :)

A verseny után a kocsiba visszaülve az volt az első, hogy maxra felvettük a légkondit, én meg megittam együltő helyemben fél liter ice-teát (bár a futam közben is elfogyasztottam ennek az ötszörösét), és elmerengve visszabámultam a pályára, ami ismét felejthetetlen négy nap emlékeit idézte fel bennem. Aztán azon kezdtem el gondolkozni, másfél órával a futam után mégis mit csinálnak még azok az emberek a tribünökön ülve.
A hazafelé út eléggé hosszúra sikeredett, nagyjából két és fél órásra (én egyébként még mindig 20 percre lakok Mogyoródtól), és utazás közben csak azon járt az eszem, hogy nem tudom még pontosan, mit fogok csinálni jövő nyáron, de egy biztos: július 24-től 27-ig elfoglalt leszek.
Vár rám a 2014-es Magyar Nagydíj! :)