Fontos rólam tudni, hogy nagyon szeretem, ha valaminek sajátos hangulata van. Gondolok itt zenékre, filmekre, könyvekre, eseményekre, emlékekre, bármire, amik egy bizonyos megfoghatatlan érzést tudnak belőlem kiváltani, amit nem lehet körülírni, esetleg csak képek villannak föl az agyamban, hogy az egészet körvonalazzák.
A különböző történelmi korszakoknak is megvan a maga hangulata, és természetesen vannak közöttük kedvenceim is. Most persze nem arra gondolok, hogy mondjuk szerettem 1848-at mer’ Kossuth Lajos jó arc volt (különben meg nem is, itt hagyott bennünket és kiment a francba emigrálni, miközben mások vitték el a balhét… Jó ez egy törifaktos beidegződés volt, lesz még ilyen :D). Sokkal inkább olyan évtizedekre, amiknek mind-mind megvoltak a jellemző divatjai, zenéi, eszméi, épületei, amik egybegyúrva megadták az adott korszaknak a hangulatát. Ebben a bejegyzésben és majd a következőben azokat az évtizedeket szeretném majd bemutatni, jellemezni, amiket a legjobban szeretek.

DUALIZMUS KORI BUDAPEST (1867-1918)

(Tudom, ez most nagyon történelemszagúnak tűnik)
Ha valaki a „régi Budapestet” emlegeti nekem, az agyamban mindig egy kopottas, fekete-fehér kép jelenik meg a fővárosról, csinos, hosszú szoknyás (ami egyre feljebb csúszik a nők lábán) nőkkel, a karjukon kalapos férfiakkal, akik belibbennek egy útszéli, kovácsoltvas asztalkás kávézóba, hogy kecsesen eltartott ujjal teázzanak, és az időjárásról csevegjenek. Budapesten nincs szemét az utakon, villanypózna-rengeteg, piszok és füst, csak rendezett polgári lakások, cukrászdák és elegancia.

Magyarországon (illetve az Osztrák-Magyar Monarchiában, hogy pontosak legyünk) a dualizmus 1867-től 1918-ig tartott, és ha engem kérdeztek, Budapest ekkor volt a legcsillogóbb és leggyönyörűbb (szerintem egyébként most is nagyon szép, egy-két részét leszámítva, én imádom Budapestet). Személy szerint odavagyok azokért a hosszú szoknyákért, a férfiakért, akik mertek kezdeményezni és emellett tudták az illemet, udvariasak voltak a nőkkel. Boldog békeidők lévén Magyarország ebben az időszakban nyugodtan fejlődhetett, a millenium évében rengeteg új épülettel, sétánnyal, úttal szépítették a fővárost (Andrássy út, Dunakorzó, Keleti-pályaudvar), hogy az Európa egyik legszebbikévé váljon.

Az egyik kedvenc költőm, Ady Endre is ebben a korban élt és alkotott, és nagyon jól visszaadja verseiben az egész korszak hangulatát. Ha zenékről van szó, akkor pedig a Budapest bár a nagy kedvencem. Bár maga az együttes is mostani, és a dalok sem feltétlenül az 1910-es évek környékén íródtak, mégis szinte visszarepítenek a gyönyörű, tiszta és filmbeillően csodás dualizmus korszakába…

"Este fess a pesti nő, ha kicske száját festi ő
Csak érte remeg, a férfi sereg
Nappal stoppol, port töröl, de este fél kilenc körül
Már dáma megint, taxinak int
A bárban kacéran flörtöl, és nejlont visel a lábán
Száz mohó férfiszem rögtön jaj, leszalad a bokáján..."