John Green: Alaska nyomában2013.09.03. 14:24, Dorililien
könyv-nemannyira-ajánló
szerintem van benne SPOILER
Már amikor a Csillagainkban a hibáról készítettem könyvajánlót, akkor megemlítettem, hogy nagyon kíváncsi vagyok a szerző másik könyvére, az Alaska nyomában-ra is. Végül, mivel egyik boltban sem találkoztam össze vele, megrendeltem a libri.hu-n, és amint megérkezett a postán, egyből neki is estem.
A könyv főszereplője Miles, vagyis becenevén Pufi, az ő szemszögéből olvashatjuk a történéseket. A srác egy unalmas városban éli napjait, érdektelennek találja az őt körülvevő dolgokat, nincsenek igazán barátai, és szereti a nagy emberek utolsó mondatait. Végül úgy dönt, bentlakásos iskolába megy, a Culver Creek-be, hogy mekeresse a Nagy Talánt. Itt végre barátokra talál Chip (Az Ezredes) és Alaska személyében, megismer valami egészen sok újdonságot rejtő világot, a balhékat, piát, cigit és önpusztítást. És naná, beleszeret Alaskába.
Valamiért nagyon nagy elvárásaim voltak a könyvvel szemben. Egyrészt, a Csillagainkban a hiba után volt egy bizonyos mércém John Greennel szemben, amiről azt akartam, hogy megugorja. Megfogott a leírása is (jobban, mint a Csillagainkban a hibá-é), meg ez az egész különleges(nek tűnő) Alaska-szál, akiről azt gondoltam, tényleg valami extraérdekes, kiismerhetetlen ugyanakkor szerethető személyiség lesz. De ezek közül egyikkel sem tudtam volna jellemezni ezt a lányt. Nem volt egy nagybetűs KARAKTER, egy különc személyiség, olyasvalaki, akit vagy nagyon szeretni vagy gyűlölni lehet. Alaska csak úgy volt, a hisztijeivel, légbőlkapott bölcsességeivel, nulla mélységével és nulla személyiségével együtt. Az Ezredes sokkal nagyobb „arc” volt számomra, vagy akár a főszereplő leírása is milliószor kiforrottabb volt, mint Alaskáé, ami furcsa, tekintve, hogy az egész könyv igazából az ő személye köré épül. Nem értettem, Pufi hogy szerethetett bele ebbe a lányba, akiben semmi különleges nem volt igazán, a magában elfojtott szomorú történetét leszámítva…
És a könyv felosztása sem tetszett igazán. Mármint az „azelőtt” és „azután” részek felkeltették a kíváncsiságomat, érdekelt, mi lehet az „az”, de túlságosan hosszú volt az „azután”. Biztosan nagyon borzasztó lehetett a szereplőknek elveszíteni Alaskát, de sok oldalon keresztül csak azt olvasni, hogy Pufi egy olyan lány után sír, aki csak kalandnak nézte őt, és aki igazából nem is volt különleges, kicsit tovább rontotta a könyvet. John Green szereti a filozofikus gondolatok felvetését, ahogy a két könyvéből megfigyeltem, ebben azonban kevésbé jöttek át számomra a mély gondolatok, mint az előző könyvben. Itt inkább erőltetetten hatottak, kicsit ellentmondásosak voltak, vagy egyszerűen elvesztek a semmibe.
Ennyi kritika után úgy tűnhet, egyáltalán nem tetszett a könyv, ami meg nem lenne igaz. Elszórakoztatott engem, sokszor elgondolkodtam a jeleneteken, Miles szavain, azon, miért történt Alaskával az, ami. Máskor meg szomorúvá tett, tehát hatással volt rám. Tudni kell rólam, hogy szeretem a romlott életű fiatalokról szóló könyveket, meg mindenféle drámázást, szóval azért is bejött a dolog. Bár, azt azért túlzás volna állítani, hogy tényleg olyan rettenetesen zűlöttek voltak a szereplők, mint amennyire azt a fülszöveg alapján gondoltam volna.
Ha pontozni akarnám, 10/7-et mondanék, azért ez messze nem tetszett annyira, mint a Csillagainkban a hiba. Ha valaki megkérdezné, érdemes-e elolvasnia, azt mondnám, tegye meg, párdélutános olvasmánynak jó, de ne számítson sokra.
Ja, és a legfontosabb. Ez a borító, nem tudok szebb szót használni rá, egyszerűen ocsmány. :D:D Bocsánat :D
|